Fenntartható gazdaság

A fejlődés fogalmát először a természettudományokban vezették be. A biológiában a fejlődés (evolution) azt a folyamatot takarta, amikor valamely élő szervezet környezetéhez alkalmazkodik, és ezért saját belső szerkezete, működése átalakul. Később ezt a fogalmat társadalmi jelenségekre is értelmezni kezdték. A fejlődés alatt egy olyan változási folyamatot értettek, mely bizonyos törvényszerűségeket követ, és visszafordíthatatlan, minőségi változást okoz. Ez a folyamat azonban nem tudatosan tervezett, hanem az önszabályozás révén létrejövő, dinamikus átalakulás.

A fejlődés ezek szerint mindig valamilyen változás hatására jön létre. A változás lehet mennyiségi, ez azonban nem vezet fejlődéshez, vagy minőségi, ez esetben a rendszer tulajdonságai módosulnak, mely révén jobban tud alkalmazkodni az újonnan kialakult körülményekhez.

A fejlődést jelentéséből adódóan nehéz számszerűsíteni, a gazdasági fejlettségi szintek meghatározására fejlesztettek ki mutatókat.

Az 1950-60-as években a gazdasági fejlődést még egyértelműen növekedésként értelmezték és a GNP, GDP, az egy főre eső GDP vagy a vásárlóerőt jelző mutatókat alkalmazták. Azt tekintették fenntarthatóan fejlődő gazdaságnak, ahol tartós 5-7%-os gazdasági növekedésre volt képes volt képes (Ritz 2008). Szűkebb értelemben a fejlődés a gazdaság átstrukturálódását jelentette, pontosabban szólva a mezőgazdaság háttérbe szorulását az ipar javára.

A (gazdasági) fejlődés új megközelítése Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász nevéhez fűződik. A szerző a fejlődést nem a jövedelem nagyságával és annak újraelosztásával határozza meg, hanem mint szabadságot, a lehetőségek rendelkezésre állását. Öt aspektusát különíti el: politikai szabadság, gazdasági lehetőség, társadalmi lehetőség, átláthatósági garanciák és védelmi biztonság. E megközelítés szerint a fejlődés a gazdasági és társadalmi rendszerek változása a jobb életkörülmények biztosítása céljából. Elismeri, hogy e célok egyéni szinten való érvényesülése összeütközésbe kerülhet különböző társadalmi csoportok vagy maga a társadalom céljaival, de meglátása szerint végső soron kompromisszummal feloldható a konfliktus.

A „szigorú fenntarthatóság” ezzel szemben abból indul ki, hogy a természeti javakat csak korlátozott mértékben lehet gazdasági tőkével helyettesíteni. A gazdaság a környezet (és a társadalom) részhalmaza, vagyis a gazdasági tőke növelése a komplementere rovására történhet csak, mivel a környezetet nem lehet bővíteni (jelen technológiai körülmények csak a szárazföldek lakhatóságát képesek biztosítani, a vízen, víz alatt csak átmeneti megoldások léteznek, a bolygó elhagyása pedig nem megvalósítható). A szigorú fenntarthatóság alapján a jövő generáció számára „konstans természeti tőke” biztosítása a cél.

Bár a technológia fejlődése a hatékonyság javítására és új erőforrások bevonására lehetőséget nyújt, és az emberi leleményesség határai egyelőre ismeretlenek, de az erőforrások (nyersanyag, fosszilis energia) és a bioszféra semlegesítő kapacitása, tűrőképessége, mely a keletkező hulladék befogadását lehetővé teszi, érezhetően véges.  

Szlávik a következő lépéseket javasolja a gazdaság bioszférára gyakorolt hatásának mérséklésére (Szlávik, 2006):

Az egyes elemeket megvizsgálva észrevehetjük az Európai Unió által elfogadott hulladékhierarchiával való hasonlóságot.

Ha a fejlődést a növekedéstől tartalmilag elkülönítjük, egyértelművé válik, hogy a gazdasági növekedést mérő mutatók, köztük a napjainkban legelterjedtebben használt, vagyis a GDP (Gross Domestic Product – Bruttó Hazai Termék) nem alkalmas a fenntartható fejlődéshez szükséges gazdaság mérésére. A növekedés szemléletű közgazdaságtan alaptétele, hogy ha a GDP nő, akkor egészséges a gazdaság, bővül a piaci forgalom, miáltal a jövedelmek is emelkednek. A jövedelem növekedése azonban nem vonja maga után a jólét emelkedését.

„A GDP önmagában nem alkalmas a jólét mérésére, mert nem fejezi ki azt a globális fejlődési válságot, amelyet a növekvő társadalmi polarizálódás, az egyre nagyobb mértékű elszegényedés, valamint a természeti erőforrások visszafordíthatatlan pusztítása jellemez. A GDP nem tartalmazza az informális szektor tevékenységét, a termelés piaci árakban nem tükröződő társadalmi kárait, valamint a környezetpusztítás költségeit” (Görbe - Nemcsicsné, 1998).

A következőkben a GDP és néhány másik index jellemzőit mutatjuk be, melyeket a jólét számszerűsítésére alkottak meg.

GNP (Gross National Product) — A közgazdaságtanban a bruttó nemzeti termék vagy bruttó nemzeti össztermék egy bizonyos ország állampolgárai és jogi személyei (elsősorban vállalatai) éves termelésének, nemzeti jövedelmének, teljesítményének, bruttó vagyongyarapodásának mérőszáma. A GDP egyfajta korrekciójának tekinthető. A bruttó hazai összterméket úgy kapjuk meg a bruttó hazai termékből, ha az adott országban előállított termékek és szolgáltatások bruttó értékéből levonjuk a hazai deviza-külföldiek teljesítményét, és hozzáadjuk a hazai állampolgárok és vállalatok külföldön szerzett jövedelmét. A bruttó hazai össztermék tehát a jövedelemtranszferekkel korrigált bruttó hazai jövedelem. A két mutató között elsősorban a nagytőke- vagy munkaerő-exportőr országok esetében jelentős az eltérés. Gazdaságpolitikai szempontból általában a bruttó hazai termék fontosabb, mivel többnyire ez a nemzeti adóbevételek alapja. Azon szegény országok számára, amelyeket jelentős számú, hazájukhoz kötődő vendégmunkás hagy el, viszont nagymértékben támaszkodnak a hazautalt jövedelmekre, a bruttó nemzeti össztermék lehet fontosabb mutatószám.

GNI (Gross National Income) – A bruttó nemzeti jövedelem a GDP-ből származtatott mutató, amely az egyes gazdasági szektorok, illetve a külföldről kapott és külföldre fizetett elsődleges jövedelem (munkabér, kamat, földjáradék, osztalék) egyenlegének az összege. A GDP-ből levonásra kerül a külföldi székhellyel/lakhellyel rendelkezőknek fizetett bruttó munkajövedelem, tulajdonosi jövedelem, továbbá a nekik fizetett nettó termelési- és import adó. Ugyanígy a hazai rezidenseknek külföldről érkező bruttó munkajövedelem, tulajdonosi jövedelem, valamint a nekik külföldről fizetett nettó termelési- és import adó növeli a mutató értékét.

GDP (Gross Domestic Product) — A közgazdaságtanban a bruttó hazai termék a mérőszáma egy bizonyos terület – többnyire ország – gazdasági termelésének adott idő alatt. Más megfogalmazásban: A bruttó hazai termék (GDP) az országban az adott évben előállított, végső felhasználásra szánt termékek és szolgáltatások összértéke.

Az I. világháború után a világpiac átrendeződött, a vezetés az USA kezébe került a többi országnak folyósított rövidlejáratú kölcsönök révén. Ezek törlesztését Németország és szövetségesei által fizetendő jóvátételből fedezték (volna) az angolok és a franciák is.

USA a megváltozott nemzetközi körülmények ellenére a világháború előtti zárkózott gazdaságpolitikát követte. 1928 januárjában a Federal Reserve (FRS vagy Fed, az USA jegybankrendszere) a magas részvénypiaci árak és túlzottnak ítélt spekulációk miatt 3,2%-ról 5%-ra emelte az alapkamatot. Ennek hatására az USA-ba áramlott a tőke, erre válaszul a többi országban is felemelték az alapkamatot, ami deflációhoz vezetett.

Ehhez járult hozzá az 1929. augusztusban kezdődő gazdasági recesszió. Világszinten túltermelés alakult ki, s hatalmas mennyiségű cikk vált eladhatatlanná, ráadásul megindult az ipari forradalom harmadik hulláma is. 1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” – mindmáig tisztázatlan okokból kifolyólag – a New York-i tőzsdén eladási láz tört ki, a részvények árfolyama hihetetlen mértékben zuhanni kezdett. Ezzel megkezdődött a részvénypiaci recesszió is. Az igazi mélypont október 28-án jött, ekkorra 19%-os csökkenés (hozzávetőlegesen ötven milliárd USA-dollárnyi veszteség) mutatkozott.

A második világháború után kialakultak a jóléti államok (ezek közül csak a skandináv országok voltak képesek fenntartani a jóléti szintet a legújabb válság után is).

A hetvenes években 5 sokk is érte a világ gazdaságát. Ebből három az USA politikájához kapcsolódik: az aranystandard felmondása, a vietnámi háború okozta eladósodás kezelése bér- és árbefagyasztással és az infláció csökkentése miatt 15%-ra felemelt amerikai irányadó kamatráta. A másik kettő az olajhoz köthető.

Az Internet megjelenésével az üzleti élet is átalakult, létrejött az elektronikus kereskedelem. A vállalat és az ügyfél közötti kapcsolat internet alapú, megszűntek a térbeli és időbeli korlátok. A hirtelen kialakuló internetes hálózatnak köszönhetően bárki létrehozhatott egy weboldalt, melyen eladhatta termékeit. Egyre több befektető támogatta ezeket az úgynevezett dotcom (.com, angolul kiejtve dotcom) cégeket. Az új piac technikai újszerűsége miatt az új üzletetek fiatalok hozták létre (pl. Shawn Fanning – Napster, az első fájlcserélő program alkotója, melynek végül jogi okokból lett vége), akik nem rendelkeztek üzleti háttérrel vagy tapasztalattal, így figyelmen kívül hagytak néhány alapvető szabályt, mint pl. a kiadások féken tartása, csak a versenybeli pozíciójuk megtartására összpontosítottak.

A gyorsan fejlődő vállalkozások kikerültek a tőzsdére is, beindult a részvényvásárlási láz, a részvények (nominális) értéke ugrásszerűen növekedni kezdett, az ötlettulajdonos fiatalokból milliomos vállalkozók lettek. A részvények árai azonban nem fedte a valóságot, a tőzsdei lufi rövid időnbelül kidurrant. Sok cég csődbe ment, a hagyományos piacról becsatlakozók közül is sokan könyvelhettek el jelentős veszteséget. Pl. a Mattel játékgyártó cég 1999-ben 3,5 milliárd dollárért felvásárolta az oktatási szoftvereket gyártó „The Learning Company”-t, amit 2000-ben mindössze 27,3 millió dollárért tudtak eladni.

Bár a dotcom válság jelentős volt, azonban több sikeres vállalkozás is ekkor született. Hogy csak egy példát emeljünk ki, Google sikertörténetét mutatjuk be.

Lerry Page és Sergey Brin 1999-ben 100 ezer dollár kezdőtőkével alapították meg a Google-t. 2004-ben léptek a tőzsdére és nagyon rövid idő alatt megsokszorozódott a részvények értéke, így a világ leggyorsabban fejlődő internetes vállalata lett. A Google bevétele a reklámokból származik. A reklámokat irányítottan juttatja el a felhasználóhoz az általa keresett címszavak alapján. A cég mindemellett folyamatosan fejleszt, pl. Google Book Search nevű keresővel könyveket kereshetünk, az előnézet segítségével beleolvashatunk, és lehetőségünk van a kiadótól megvenni elektronikus vagy hagyományos könyv formában. Vagyis miközben az a cél, hogy minél több információ kerüljön az Interneten megosztásra, az információt szolgáltató számára lehetőség nyílik a profitszerzésre is. Az információ biztosításával a folyamatban résztvevők mind nyernek. A felhasználó hozzáfér az információhoz, a hirdető a potenciális vevőkörét bővíti, a Google pedig a kapcsolat létrehozásáért díjat kap.

Kindleberger (2011) „Manias, Panics and Crashes” című könyvében – melynek első kiadása 1978-ban jelent meg – a gazdaság események alakulása alapján egy gazdasági ciklus lefutása során 7 fázis különít el: külső hatás – árfolyam emelkedés – eufória – felismerés/kimerülés – pánik – kétely – depresszió/megmentés (Displacement – Boom – Bubble - Financial Distress – Crash – Discredit – Depression, a fordítás Ács Barnabás (2011) alapján történt).

Az első lépcső egy külső, új hatás miatti elmozdulás. Ez az exogén hatás lehet egy nagy horderejű gazdaságpolitikai változtatás, technológiafejlesztés, vagy valamilyen hatékonyságnövelő innováció. Az új elem következményeképp a gazdasági tevékenységek nagyobb jövedelmet realizálnak, ami a gazdasági aktivitás növekedését eredményezi. A beruházásokhoz és fejlesztésekhez szükséges források hitelből való fedezése a profitvárakozások miatt kevésbé kockázatosnak minősül, ezért kialakul egy hitelexpanzió. Ezzel egy időben megjelennek a spekulatív szereplők.

A spekuláció a pénzkínálat túlzott megnövekedése miatt jelenik meg, a túlhitelezés megteremti az eszköz-árbuborék kialakulásának lehetőségét. A túlhitelezés kifejezés a megfelelő pénzügyi fedezet nélküli hitelek gazdaságba való kihelyezését takarja. A növekvő gazdaság illúziója miatt a gazdasági szereplők nem feltételezik, hogy a hitel visszafizetése nehézségekbe ütközne.

Ez a túlzott optimizmus visz el a következő lépcsőhöz, az árfolyam emelkedéshez (boom). A reáleszközök áremelkedése a tőzsdei árfolyamokat is befolyásolja. Ez pozitív visszacsatolás a már jelenlévő piaci szereplők számára, de ösztönzőleg hat az újonnan belépőkre is.

Az eufória (bubble) csúcsán néhányan eladásokba kezdenek, majd őket követik mások, ami a szereplőket a korábbival ellentétes mozgásra készteti a piacon. Ez okozza a lufi/buborék kipukkanását.

A felismerési szakaszban (financial distress) az eladások nagysága és bennfentessége néhány szereplőben gyanút kelt. Megváltozott piaci kilátásokat vagy szabályellenes tevékenységet feltételeznek. Épp ezért ők maguk is fokozott eladásba kezdenek.

Ez a pánik szakasza (crash), mivel mindenki egyszerre szabadítaná fel lekötött forrásait, a likvid eszköz-csoportok kerülnek előtérbe (készpénz, arany). Mindeközben megjelenik a kétely a gazdasági növekedésben és az addig preferált pénzügyi megoldásokban. A szereplők leépítésbe kezdenek, takarékossági lépéseket foganatosítanak (depresszió).

Egy másik elmélet szerint a pénzügyi válságok a az üzleti ciklusok végső, expanzív fázisának közvetlen következményei (credit-business cycle teória). A pénzügyi környezet törékennyé válik az üzleti ciklus vége felé, mivel a vállalkozásoknak egyre nagyobb nehézséget okoz, hogy a csökkenő profitok mellett hitelkötelezettségeiknek megfeleljenek. Az egyre növekvő hitelfelvétel célja, hogy az eszközbefektetéseket finanszírozhassák, illetve spekulációk segítségével a pénzügyi eredményt növelni tudják.

De miért ismétli magát a történelem újra meg újra? Erre ad választ Caplin és Leahy (1994) piaci tehetetlenség elmélete. Három fokozatot különítettek el a válsághelyzetek vizsgálatakor. Az első lépésben a belső információk, melyek a veszélyt jeleznék, nem okoznak változást, mivel az a feltételezések szerint nagyobb költséggel járna, mint amekkora haszonra lehetne számítani, az erőforrások az információ megtartására, a kiszivárgás megakadályozására fordítódik (business as usual). Az információmennyiség azonban egy idő után eléri azt a kritikus tömegetr, amikor már nem lehet visszatartani és azok napvilágra való kerülésével párhuzamosan a szereplők változásokat eszközölnek (ez Kindleberg elméletében az eufória utáni szakasz). Először az információ eredeti birtokosai, majd a tömegek is változtatnak, ami viszont összeomlást eredményez (market crash). Végül az utólagos bölcsesség (wisdom after the fact) fázisa következik, amikor mindenki tudni véli, hogy miért robbant ki a válság.

Az első regisztrált buborék válság 1637-ben tört ki Hollandiában a tulipán-lufi válság, amikor is a spekuláció hatására rövid idő alatt felszökött a tulipánhagyma ára (Madarász 2009). A 18. században nyolc, a 19. században 20, míg a 20. században 33 válságot tartanak számon (Marján 2010). A legnagyobb válság cím továbbra is az 1929-es világválságnak jár, a 2008-as válság a második helyezést érte el.

A válságok nagy száma és a már említett elméletek a gazdaság ciklusosságáról és törvényszerűségeiről arra engednek következtetni, hogy a válságok a kapitalista berendezkedés szerves részei. Marján (2010) a válságok kialakulását annak tulajdonítja, hogy egy-egy újításról azt hitték, felülírja a korábban észlelt szabályokat, törvényszerűségeket, épp ezért azokat semmibe vették, viszont létjogosultságuk a válság bekövetkeztével mégis igazolódott.

Ha közgazdaságtani oldalról közelítjük meg a kérdést, a válságok azért alakulnak ki, mert az optimumot a gazdaság nem képes időben észlelni, túllendül rajta. Amíg a gazdaság fejlődését csak expanzív módon tudjuk/tudják elképzelni, és a piaci mutatók stagnálása recesszióhoz vezet, addig a pénzügyi válságok a rendszer részei és ily módon elkerülhetetlenek.

Az alternatív mutatók a növekedésre való törekvéseinket nem gátolják, de a jólét nem pénzügyi elemeinek bevonásával lehetőség nyílik arra, hogy a fiskális expanzió helyett más irányú fejlődés (is) történhessen, bár a növekedés, a jólét növelése továbbra is célkitűzés marad. A (köz)gazdaság reformja (vagy forradalma) még várat magára, azonban jelennek meg és új közgazdasági irányzatok. Ezek közül mutatunk be néhányat a következő fejezetben.

Hogy az ökológiai gazdaságtant el tudjuk helyezni, ábrázoljuk a klasszikus közgazdaságtanból kiinduló történeti irányvonalat nagyvonalakban (3.6. ábra). A baloldal felé közelítve a specializáció figyelhető meg, a jobbra mozdulás az interdiszciplinaritást jelzi.

A cél grandiózus, és egyértelműen nehézségekbe ütközik. Ugyanakkor a specializálódás vezetett oda, hogy a részletek kutatása közben elfeledkezünk az egészről, és elfogadott tézis lett a vég nélküli gazdasági növekedés.

Az ökológiai megközelítés miatt a gazdaság-természeti környezet kapcsolatrendszert ökológiai mérlegek révén jellemzi, és hangsúlyozza a gazdasági aktivitás entrópikus természetét. Az erőforrások optimális felosztásán túl a jólét eloszlását (a disztribúciót, azaz az igazságosságot) és a gazdaság kiterjedtségét (azaz a fenntarthatóságot) is elemzés tárgyává teszi (ez a környezet-gazdaságtan szempontrendszeréből hiányzik). Az ökológiai közgazdaságtan az erős fenntarthatóság elméletét fogadja el, vagyis az ember által létrehozott tőke és a természeti tőke nagyon korlátozott mértékben helyettesíthetők egymással, és a természeti tőkejavak tudás- vagy technológiai tőkével való helyettesítése leértékeli a természeti javakat.

Az ökológiai közgazdaságtan három fő szempontot vizsgál:

A gazdaság a bioszféra része az ember, így a növekedés csak véges lehet, és figyelembe kell venni a föld eltartóképességét. Kiemelt cél a biodiverzitás fenntartása. Épp ezért a Pareto-optimum helyett az erőforrások optimális mértékű megőrzése a cél az alapvető szükségletek kielégítése mellett. Vagyis a szennyezés optimális mértéke zérussal egyenlő. A szennyezés megelőzése érdekében kíván pénzügyi erőfeszítéseket. Nem a kockázatok "egyszerű" kezelésére törekszik, hanem az olyan helyzetek figyelembevételére szólít fel, ahol a kockázatnak még a hozzávetőleges felmérése is akadályokba ütközik (bizonytalanság).

Daly (1190b) a következő kritériumokat határozza meg a fenntarthatóság ökológiai összetevőjére:

Mivel a gazdaság a környezet része, ezért a költség-haszon elv nem alkalmazható. Helyette az energiaáramlás-elemzést részesíti előnyben. Az életciklus elemzés segítségével a környezetre ténylegesen gyakorolt hatások felmérhetőek, de más, rendszerelemző módszer is alkalmazható. Az elemzés középpontjában továbbra is az ember van, de elismeri más fajok élettérhez való jogát és ezért az emberi szempontokon túl számos egyéb összefüggést is figyelembe kíván venni.

Ezek szerint a pesszimisták által megfogalmazott utat kifizetődőbb követni, mivel így számíthatunk valamilyen mértékű nyereségre, míg az optimista megközelítés torkollhat katasztrófába is.

Kocsis (1999) ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg nem következik be az általános szemléletváltás, amely alapján az emberiség az ökológiai közgazdaság által kijelölt utat választja, a környezet-gazdaságtan által javasolt megoldás a neoklasszikus paradigma megszelídítésére nem elvetendő, csak mert részmegoldást nyújt.

A fenntarthatónak nevezhető lokális fejlődés kizárólag közösségi összefogással és a társadalmi szolidaritásra építve valósítható meg. Ez a lényege a Local Agenda 21 kezdeményezésnek, amelyet az 1992-es Rio de Janeiro-i Föld-csúcstalálkozón fogadtak el. A helyi fejlődésnek általában is, de a fenntartható gyarapodásnak még inkább feltétele a közösségi gondolkodás, a társadalmi összetartás, és ennek lényeges részeként a társadalmi közösségvállalás. Hogyan függenek össze ezek a dolgok, s miként határozzák meg az emberek élethelyzeteit? Gondoljuk végig:

Az életminőséget, mint mércét, az emberi igények, szükségletek kielégítettségi állapotaként lehet meghatározni, amely egy adott szintet – életszínvonalat mint mértéket – határoz meg, amit össze lehet hasonlítani egy-egy ember, társadalmi csoport, település, ország, vagy akár földrészek lakói, különböző korokban élt emberek, kisebb-nagyobb közösségeik között. Az életminőség kifejezésének, mérésének tartalma legáltalánosabban az, hogy az emberek mit tartanak az értelmes, tartalmas, élhető élet legfontosabb kritériumainak (értékek), és azok mely meghatározó igények, szükségletek kielégítéséhez kapcsolódnak. (Ebből következik, hogy értelmezése bizonyos mértékig kultúrafüggő.) (Havasi, 2009)

Az életminőséget több módon lehet megragadni, mérni és értékelni:

A globalizáció rémtetteit és rémképeit sokan ecsetelték már, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy az ellenzők támadásai alábbhagynának. Az érdekes az, hogy eközben a világ egységesedésének, a „globalizációs gonosz” egyik jelképévé vált Soros György is úgy látja, hogy a globális kapitalizmus válságban van, alapos reformokra szorul, és csak akkor újítható meg, ha a demokrácia térhódításával (nyílt társadalom), mint írja: „A haszonelv nem elegendő a társadalom építményének fenntartásához.” Tekintélyes szerzők abban is egyetértenek, hogy a globalizációs világválságot – mert kétségtelenül tapasztalhatók ezek a jelentségek olyan területeken, mint például az éhínség, szegénység, munkanélküliség, a környezetszennyezés, nemzetgazdaságok összeomlása – kezelni lehet, amihez a globalizáció intézményei és mechanizmusai maguk is eszközül használhatók. Legnyilvánvalóbb ezek közül az internet maga. A puszta ellenzőkön és elszánt harcosokon túl van egy meglehetősen nagy csoport, akik a glokalizáció útját keresik (Giddens, 2009).

A pénzügyi adatokat tervező indikátorokat az egyes alkalmazott időtávok szerint csoportosíthatjuk (Blanchard, 1990):

„Short-term gap” indikátor: ami nagyon rövidtávra vonatkozik. Ennek okán az időtartamot egy évben határozták meg. A short-term gap legnagyobb előnye, hogy egyszerűen, prognózisokat kihagyva és ezzel megkönnyítve használatát, előállítható. Negatívuma, hogy korlátozott és figyelmen kívül hagyja a jövőbeni változásokat.

„Medium-term gap” indikátor öt éves időtávra vonatkozik. Általában a középtávú tervező országok alkalmazzák, hiszen ciklikusan kalkulál az egyes kiadásokkal és transzferekkel úgy, hogy ezek bruttó nemzeti termékhez viszonyított arányát is figyelembe veszi.

„Long-term gap” mutató: mintegy negyven éves időtartamra vonatkozik. Fő tényezője a népesség korösszetételének megváltozása. Fontos jellemzője, hogy a folyamatokban végbemenő fenntarthatósággal kapcsolatos tényezőket is vizsgál, ezeket igyekszik gyakorlatias számításokkal alátámasztani, a lassúbb átfutási idő ellenére is.

Mindezek mellett szükségesek olyan mutatószámok is, amelyek világviszonylatban megegyeznek és így összehasonlíthatóak és lehetővé teszik a fiskális politika értékelését. Az összefoglaló indikátorok a fizetőképességgel vannak kapcsolatban és a fiskális kiigazítás jelenbeli állapotát vizsgálják, mely az adott év adósság/GDP arányának stabilizálásához szükséges. Az egyik ilyen mindenki által ismert indikátor szerint a fenntarthatóan kiegyensúlyozott államháztartás megvalósításához a közszektor nettó értékének (ratio of public sector net worth) az arányát kell fenntartani a kibocsátáshoz viszonyítva a jelenlegi szinten. Ezen modell kiemelkedő előnye, hogy jól interpretálható, a hátránya, hogy nehéz lehet hozzájutni azon információkhoz, amely a kormányzat nettó értékének valós nagyságát mutatják.

E feladat megoldására két matatót dolgoztak ki. Az egyik a „primary gap indicator”, amely állandó elsődleges deficiten alapszik, amely az adósságarány fenntartásához elengedhetetlen, mialatt nem szükség előrejelzés. A másik a „tax gap indicator”, melynek kialakításához már kényszerű az elkövetkező két év kiadásának és adóbevételének az előrejelzése. Mindkét indikátor alapjaiban hasonlóak, de eltérő a kihangsúlyozott elem. Az első azt emeli ki, hogy a fenntartható adósságállományhoz az elsődleges deficit mérséklése kell, míg a második, hogy növekvő adófizetési arány elengedhetetlen az adósságkezelés fenntarthatóságához adott jelenlegi költségvetési politikát figyelembe véve. Az említett mutatók legnagyobb előnye, hogy egyszerűek. Míg alapvető hátrányuk az, hogy a fenntarthatóság önkényes meghatározásán alapszanak, nevezetesen a nettó érték vagy az adósság és az output konstans arányán. Blanchard szerint szükséges lenne egy harmadik, az ún. „long term tax gap” indikátor megalkotása is, annak ellenére, hogy ez sok nehézségbe ütközne. Az adórendszerben tervezett későbbi változásokat is magában foglaló transzferprogramokra fókuszálna és egyszerű megállapításokkal élne más programokat illetően.

Az állami saját tulajdonában lévő intézményeknek kiemelkedő a szerepe a fenntartható fejlődéssel összefüggő koordinációs és integrációs feladatokban. Az államháztartás hosszú távú fenntarthatóságát befolyásolja: nyugdíj, egészségügyi, időskori ápolási, oktatási, munkanélküli segélyezési rendszer, és a demográfiai folyamatok. A fenntartható fejlődés érvényesítése érdekében ezeken a területeken is szükséges változtatásokat, fejlesztéseket eszközölni.

A fenntartható népesedési politika megalkotása, amely előidézi a gyermekvállalási kedvet, hozzájárul a vállalt gyermekek nyugodt felneveléséhez, emellett létrehozza a harmonikus egymás mellett élés feltételeit a generációk között.

Az egészségi állapot alapvető követelménye, hogy a magyar állampolgárok minél hosszabb, egészségben eltöltött életet tudjanak megélni.

A szociális kérdések, mint a nyugdíjak, a nyugdíjrendszer állapota és az idősek életkörülményei közvéleményt minden területét megmozgató kérdéskörré váltak az elmúlt évtizedben. A népesség elöregedése jelentős gazdasági, költségvetési és társadalmi megpróbáltatásokat támaszt. Az elöregedés minden feltételezés szerint jelentős hatást vált ki  a gazdasági növekedésre, és a javak elosztásával az állam szociális tevékenységek kötelező költségei is drasztikusan emelkednek. A hatékony és eredményes államháztartás hosszú távú fenntartása valamennyi jelenlegi kormányzatot nagy megpróbáltatások elé állít.

A munkavégzők arányának a növelése nemcsak a gazdasági növekedésének emelkedésének szempontjából elengedhetetlen, hanem az eltartottak magas arányának mérsékléséhez s ebből kifolyólag a költségvetési pozíció javításához is előidézné.

A költségvetés transzparenciáját négy átfogó terület biztosíthatja. Sorrendben beszélhetünk középtávú tervezésről, a büdzsén túlmutató tevékenységek átfogó jelentéséről, eredményes könyvviteli, ellenőrzési és jelentéstételi szabályozásokról és nem utolsósorban a helyi helyhatóságokkal való kapcsolat rendezettségéről. (Allan–Parry, 2003)

A fenntartható fogyasztást tekintve kétféle irányelvről beszélhetünk: a hatékonysági stratégiák és a helyettesítési stratégiák.

A hatékonysági stratégia lényege: azon környezeti erőforrások hatékonyságának az elősegítése, amelyek a megtermelt vagy fogyasztásra szánt javak megtermeléséhez szükségesek, ezzel csökkentve a környezet kizsákmányolását. Ez az stratégia a termelőszféra irányából világít rá a problémára, természetesen számítva a gazdálkodási folyamat tudományos kutatási és oktatási-képzési hátterére. A szakemberek nagyobb része ezt a stratégiát nem tartja elegendőnek.

A helyettesítési stratégia a fogyasztási-fogyasztói trendek megváltoztatásától, és ezzel párhuzamosan a csökkentésétől várják a kívánatos hatás elérését, azaz a természet erőforrásainak kizsákmányolásának csökkenését.

Ezen célok megvalósítása, amelyek a fenntartható fogyasztást tűzték ki célul, azonban nem csupán a különálló egyéni fogyasztók magatartásán múlik. Az elmélet közgazdaságtudományi megközelítésében együttesen foglalja magába a személyes (egyéni, háztartási), a közületi (intézményi, állami) és a termelői (a termékek előállításához szükséges anyag- és energiafelhasználás) fogyasztást. A legelfogadottabb megközelítés az,  amit az EU VI. Környezetvédelmi Akcióprogramja és az EU elmúlt években alkalmazott környezetszabályozási programja is követ, amely szerint a környezetpolitika figyelmének középpontja a termékre, a termékfelelősségre helyeződik . A fogyasztói oldal csak abban az esetben képes környezetbarát vásárlói-fogyasztói alternatíva választására, ha ez a megfelelő termékválaszték formájában adott a számára.

Az előző gazdasági rendszerben megnyilvánuló gazdasági és társadalmi viszonyok jelentős elmaradást mutattak nyugat-európához képest. A szocialista felépítés legfőbb jellemzője az volt, hogy az állami szféra által monopol helyzetbe hozott vállalat határozta meg a piaci trendeket és fogyasztási szokásokat. Ebből adódóan az emberek kénytelenek voltak alkalmazkodni ezen leszűkült kínálathoz, amelyek így jelentősen befolyásolták a fogyasztási szokásokat a szocialista blokkon belül. Hazánkban a 70-es és 90-es évek között a fogyasztói magatartás legfőbb jellemzői az önkéntes, és a hiánygazdaság okozta nagymértékű megtakarítási hajlam mellett a tervezői attitűdök, a jövőben való gondolkodás voltak jelen.

A rendszerváltást követően az országban jelentős változások kezdődtek meg így társadalmi és gazdasági téren is. A piacgazdaság kialakulása jelentős változásokat eredményezett a termelési és fogyasztási szokásokban is és ezzel együtt megváltozott azok környezetre kifejtett hatása is. Ezen időszakot vizsgálva fenntarthatóság szempontjából kedvező folyamatok zajlódtak le, mivel a szennyező, káros technológiákat a jóval inkább környezetbarát termelési módozatok váltották fel, amely pozitív hatással volt a környezetre is.

Ezzel párhuzamosan, azonban megjelentek más a nyugati országokra jellemző ám kevésbe kedvező trendek is a fogyasztásban így a pazarlás és a nagymértékű energiaigény. egyes szakemberek véleménye szerint az egykor kommunista fennhatóság alá tartozó országokban köztük hazánkban is hatványozott mértékben bontakozott ki a fogyasztói társadalom, mivel ez egyúttal a társadalomban elfoglalt státusz szemléltetésére is alkalmas, amelyre azonban az előző rendszerben csak korlátozottan volt lehetőség.

A lakosság körében végzett felmérések, amelyek a fogyasztói szokásokat vizsgálták arra az eredményre jutottak, hogy a magyar emberek igen fogékonyak a reklámokra és azok vásárlás ösztönöző erejére. Sokaknál azonnali vásárlási szándékot érnek el a reklámok. A vizsgálatok kiterjedtek arra is, hogy az egyének mennyire érzik magukat „telítettnek”, illetve „kielégítetlennek” a javak birtoklása szempontjából. Az eredmények arról számolnak be, hogy a felnőtt magyar lakosságnak csak kis hányada érzi úgy, hogy elégedett azzal, amije van, míg a többséget az elégedetlenség jellemezte, akik még többet fogyasztanának. (Koncz, 2009)

A KSH statisztikái szerint az elmúlt néhány évben a magyar háztartások fogyasztása jelentősen növekedett, ami részben az árak növekedéséből ered, míg részben a lakossági fogyasztások mennyiségének növekedésének eredménye is

Az elvégzett kutatások rávilágítanak arra a tényre is, hogy bár mennyiségi növekedés lezajlott a fogyasztási szerkezetben ezt azonban nem követte párhuzamosan minőségi emelkedés is, amely kijelentés hatványozottan igaz a kiadások jelentős részét felemésztő élelmiszerek tekintetében is. Az utóbbi években ez a trend valamelyest változást mutat és megkezdődött az orientáció az egészséges és biotermékek irányában az még mindig messze elmarad a nyugat-európai szinttől, míg ezzel szemben jelentős az alkohol és dohányipari termékek aránya, valamint továbbra is magas a kutatásokkal igazolt adalékanyagokat tartalmazó káros élelmiszerek fogyasztása hazánkban.

A fenntartható fogyasztás kialakításának alapvető pontja az egészséges és egyúttal környezeti szempontból is megfelelő termékek forgalmazása és a fogyasztókhoz való eljuttatása.

Hazánkban is kezd teret nyerni az a felfogás, hogy az embereknek elvárásaik vannak a termékek minőségét és biztonságosságát illetően, valamint azok társadalmi és környezeti hatékonyságára vonatkozóan. Magyarországon is egyre jellemzőbb, hogy a fogyasztó szeretné megismerni hogy hol, hogyan, milyen körülmények között készülnek a termékek, és mi történik velük használatuk után, élettartamuk végén.

A fogyasztók jogait tekintve egyik legmeghatározóbb az egészséges környezethez való jog, amely során biztosítani kell számukra a lehetőséget és az információt ahhoz, hogy olyan termékeket választhassanak, amelyek hozzájárulnak a környezet egészségesebbé válásához. Immáron hazánkban is nagy hangsúlyt fordítanak a fogyasztás kedvezőtlen társadalmi és környezeti hatásainak csökkentésére, kiküszöbölésére az uniós országokhoz hasonlóan.

Azon fogyasztók, akik megfelelő tudással és információkkal rendelkeznek, könnyebben eszközölnek változtatásokat az életstílusukat és a fogyasztási szokásaikat illetően, hozzájárulva egészségük javításához, a fenntarthatóbb életvitelhez és a takarékos gazdasághoz. A fogyasztó társadalom tagjainak kiemelkedő szerepük az olyan környezetvédelmi problémák leküzdésében, mint például az éghajlatváltozás, a levegő- és vízszennyezés, a földhasználat és a hulladékok. A környezet állapotának megőrzése vagy éppen helyreállítása és a klímaváltozás elleni harc hatékonyabb informálást kíván az olyan területeken, mint például az energia és a közlekedés, ahol a megfelelően tájékoztatott fogyasztók jelentős szerepet játszhatnak a jelenlegi helyzet megváltoztatásáért.

A CSR a Corporate Social Responsibility rövidítése, mely alatt a vállalatok társadalmi felelősségét értjük. A társadalmilag felelősen működő cégek céljai között nem csak a profitmaximalizálás szerepel, hanem az is, hogy figyelembe vegyék környezetüket és arra tevékenységük során kedvező hatást gyakoroljanak. „A CSR stratégiai megközelítése a cég által érintettek összességének harmonizációjáról szól, ezért a vállalatot nem lehet kiemelni annak működési környezetéből.” (Webley, 1993)

John Nicolson, magyarországi brit nagykövet úgy fogalmazott: „ténylegesen akkor beszélhetünk felelősségvállalásról, ha az adott intézménynek olyan a küldetése, jövőképe, értékrendje, hogy az üzleti stratégia részeként nem csak a munkahelyi légkört veszi figyelembe, hanem a közösségi szerepvállalást, a helyi gazdaság fejlesztését, valamint a piaci és környezeti hatásokat is. Ennek a megközelítésnek az üzleti stratégia és a menedzsmenteszközök szerves részévé kell válnia.”

A legtöbb vállalkozásnak sajnos az egyetlen és elsődleges célja a profitszerzés. Ennek elérése érdekében figyelmen kívül hagyja azokat a káros tényezőket, melyek e cél elérése közben a környezetet pusztítják, globális felmelegedést eredményeznek, szennyezik a vizeket, irtják az erdőket, termelik a szmogot, növelik a gazdagok és szegények közti szakadékot, dolgozói elégedetlenséget váltanak ki és bizalmatlanságot a részvénytulajdonosokból. De kinek a dolga a felelősségvállalás? Óriási tévhit, hogy mindezért az állam illetékes, és hogy az ő felelőssége lenne a szegények, a környezet és a dolgozók feletti gyámkodás. Emiatt a tévhit miatt az a szféra, mely megfelelő tőkével bír – mint például a bürokraták, politikusok, vállalatvezetők – szemet hunynak az ügy felett, holott ők azok, akik igazán képesek lennének az élhető környezet kialakítására és fenntartására. Az államnak feladata ez ügyben az ösztönzés és a díjazás! Ösztönzőkkel terelje a vállalatokat a CSR-re és díjjal jutalmazza azon vállalatok tevékenységét, akik már gyakorolják azt. Persze meg kell azt is említeni, hogy az állam működésének hiányosságait nem pótolhatják még ez az említett szféra sem. A lényeg, hogy az államnak és a tőkeerős szférának közösen kell a felelősséget vállalni környezetért, és mindezt önkéntesen. Fontos még megjegyezni azt is, hogy ez nem csak a multinacionális vállalkozásokat érinti, hanem a kis- és középvállalatokra is ugyanúgy vonatkozik, hiszen ők alkotják a vállalkozások kb. 80%-át, így nagy hányad jut rájuk is.

A felelősségvállalás nem kényszer. Sem törvény, sem jogszabály nem kötelez rá, a vállalatoknak pusztán a belső lelkiismeretén, az erkölcsén múlik. Így jogos a kérdés, hogy ha nem kötelező, akkor milyen szinten tartja be egy vállalat a CSR-t? Ha nem kötelező milyen mértékben jut el hozzá, és milyen mértékben veszi a fáradtságot, hogy mélyrehatóbban tájékozódjon arról, és mennyire képes azt bevezetni, alkalmazni, fejleszteni? Ezért is fontos, hogy minél több információ jusson el a CSR-ről a vállalkozások nem csak vezetői szintjére, hanem az alsóbb, végrehajtási szintjeire is.

2005-től az uniós közép- és nagyvállalatoknak a pénzügyi beszámolójuk mellett a vállalat társadalmi felelősségvállalásáról is kötelezően beszámolót kell készíteni.

Sok vállalkozás motivációja irányelvek követését illetően az, hogy ezáltal az Európai Uniótól a különböző támogatásokat nyerjenek el. Egyes pályázatok elbírálása során plusz pontot jelenthet a társadalmi felelősségvállalás, ezért egy CSR-politikát folytató vállalkozás nagyobb eséllyel pályázik.

A CSR alkalmazások jelentős előnye, hogy betartása pozitív képet fest a vállalkozás megítéléséről, így nem csak a pályázatok esetében hasznos, hanem az üzleti partnerek, sőt a vevők is szívesebben lépnek kapcsolatba egy társadalmilag felelős vállalattal. Az erkölcsös viselkedés egyfajta bizalmat kelthet a potenciális partnerekben, hiszen ha jobban szemügyre vesznek egy vállalkozást, és látják, hogy az társadalmilag felelősen viselkedik, akkor valószínűleg bízhatnak abban is, hogy a szemügyre vételezővel is erkölcsösen fog viselkedni.

Ha el szeretnénk kerülni az ellenőrző szerveik folyamatos zaklatását, akkor is érdemes a társadalmi felelősségvállalás beépítése a vállalat működésébe. Ha ugyanis együttműködünk a hatóságokkal, betartjuk az előírásokat, sőt azon túl is teljesítünk, akkor növeljük a bizalmat. Gondoljunk csak bele abba, hogy amelyik vállalatnak volt egy rossz húzása, amiből botrány keletkezett, arra duplán odafigyelnek az ellenőrző szervek.

A költségmegtakarítás is egy ösztönző szempont lehet a CSR bevezetésére. Például hatékonyabb nyersanyag felhasználással csökkenthető a működési költség. Az energiatakarékos eszközök, az alternatív energiaforrások használata és az egyéb ilyen módszerek alkalmazása csökkenti a kiadásainkat és a környezetre is pozitívabb a hatása.

A potenciális vevők számára a minőségen kívül a megbízhatóság és az erkölcsös vezetés is fontos. Meglehet, hogy egy vevő szívesebben vásárol olyan cégtől, melyről tudomása van, hogy bevételeinek bizonyos százalékát jótékony célra fordítja. Ezt használja ki például az OBI, miszerint novemberi katalógusában közli, hogy a WWF-fel – melynek 3 fő célkitűzése a biológiai sokféleség megőrzése, a környezeti szennyezések csökkentése és a természeti erőforrások hosszútávon fenntartható használatának elősegítése – közösen a 11 éve folyamatosan igyekszik visszatelepíteni a kipusztulás szélén álló hódokat. Feltételezhető, hogy az OBI ennek az akciójának hirdetésével a fogyasztók szimpátiáját szeretné elnyerni.

Az ISO szabványok alkalmazása egyfajta garancia, mely biztosítja a minőséget és a környezettudatos termelést. Ha a vállalat megkapta az ISO rendszer tanúsítványát (ezt különböző erre jogosult cégek tüzetes ellenőrzés, vizsgálat után adják ki), felkerül a tanúsítvánnyal rendelkezők címlistájára. Azok a cégek, melyek rendelkeznek ilyen tanúsítással, az anyagi előnyök mellett marketingértékre is szert tehet. Az ISO szabványok közül két fontosabbat, melyek a leginkább elterjedtek, egy alábbi fejezetben részletesebben is megismerhetjük.

A felelősségvállalás nem csupán egy dologra összpontosul, különböző tényezőkre vonatkozhat. Ezek függenek attól, hogy a vállalatnak milyen a típusa, például részvénytársaság vagy egyéb, továbbá hogy mi a tevékenységi köre, és ezáltal kik, mik a stakeholderek (érintettek).

A felelősségvállalás lehet külső, így adományozás, jótékonyság, szponzorálás, olyan dolgok, melyek a vállalkozás tevékenységével nincsenek közvetlen kapcsolatban. Vagy lehet belső, mint például a munkavállalók, környezet, vevők elégedettsége.

Mindezek figyelembevételével lássuk a különböző területeket csoportosítva és részletesebben kifejtve.

A cégek szponzorálhatnak egyes sporteseményeket vagy kulturális rendezvényeket, azaz anyagi támogathatást nyújthatnak azok létrejöttéhez. Ebben az esetben mindkét fél jól jár, egyik részről a vállalat reklámozza magát, a márkanevét összekötheti a szponzorált eseménnyel, így növelheti ismertségét, szélesítheti fogyasztóinak körét, míg másik részről az elképzelt terv, rendezvény az anyagi támogatás hatására valóra válhat.

Jótékonysági akcióval, a megszerzett profit egy része bizonyos ügyek megsegítésére fordítható. Például orvosi műszerek vásárlására kórházak számára, munkanélküliek átképzésére, hogy dolgozhassanak, vagy akár erdők telepítésére. A legfontosabb ebben az esetben, hogy az adományt a megfelelő csatornán keresztül, a megfelelő helyre jusson el. Olyanokhoz, akik a cél érdekében valóban hatékonyan hasznosítják az általunk nyújtott pénzösszeget. Meglehet, hogy a vállalatnak megvan a szándéka és a pénzügyi eszköze is arra, hogy jótékonykodjon, de nem rendelkezik kellő társadalmi ismerettel ahhoz, hogy tudja, mihez is kezdjen vele. Ilyenkor nyújtanak segítséget a civil szervezetek. (Roome, 2005)

A vállalat maga dönt arról, hogy mekkora hírértéket ad az e fajta tevékenységének. Attól, hogy egy cég esetleg hangsúlyozza mire, milyen nagy összeget adományozott, mögötte nem (csak) a reklám és dicsekvés áll, hanem a jó példa bemutatása, terjesztése. Ha valakinek nagy a nyeresége elvárt, hogy fordítson belőle jótékony célokra és teremtsen munkahelyet, segítve ezzel környezetét.

Azaz a tagok mennyire értesülnek a vállalaton belül folyó történésekről. Fontos ez a kérdés, mivel ha nem vesznek részt a gyűléseken, akkor csak másodkézből tudnak tájékozódni.

A részvénytársaságokra vonatkozó felelős vállalatirányítási koncepció angolszász vidékről származik, mégpedig a „Cadbury Bizottság” dolgozott ki egy átfogó ajánláscsomagot. A fő témák, melyekre kitértek az irányítás és az elszámoltathatóság volt. A koncepció Magyarországra is próbált betörni, de kisebb nagyobb akadályokba ütközött. Hazánkban többek között például a nemzeti, kulturális, vállalati berendezkedés és fejlettségi különbségek miatt ütközött ellenállásba. Ezeket ugyanis az elméletet kidolgozó szakemberek figyelmen kívül hagyták és emiatt a hazai részvénytársaságok már az elején elutasították az ajánlásokat. Eleinte persze nem csak Magyarországon, de máshol sem igazán akarták beépíteni a felelősséget a vállalatvezetésbe. Ennek az ellenállásnak az vetett véget, mikor a leginkább stabilnak hitt, legfelkapottabb részvénytársaságok csődbe jutottak, és részvényeik leértékelődése súlyos károkat okozott a befektetőknek. Ez a botrány derített fényt arra, hogy ezek a részvénytársaságok már régóta manipulálták, félrevezették részvényeseiket annak érdekében, hogy jobb pozícióba kerüljenek. Innentől kezdve az ajánlások sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, valamint a jogszabály erejű intézkedéseket is hangsúlyosabbak lettek. A vállalatokat elszámolási kötelezettség alá vonták, így a „comply or explain elv” szerint, az ajánlásokat vagy betartják, vagy ellenkező esetben, azt a nyilvánosság előtt kell megmagyarázniuk. (Freeman, 1996)

Magyarországon a Társasági törvény szabályozta a részvénytársaságok működését. Az ajánlásrendszert pedig a BÉT (Budapesti Értéktőzsde) próbálta elterjeszteni itthon, az imént említett problémák miatt nem zökkenőmentesen. Ezért a hazai környezetbe való integráláshoz kisebb változtatásokra volt szükség. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen arányban oszlik meg a részvények tulajdona. Angolszász vidéken a részvények tulajdoni aránya elaprózódott, azaz irányítási befolyás megszerzéséhez elegendő a részvények 20-25%-ának megszerzése, míg például Németországban ehhez 50%-ra is szükség lehet, ott ugyanis sokkal koncentráltabb a részvények tulajdoni arányának megoszlása. Az ajánlások integrálásához ezért minden területről a legjobban adaptálhatót kell kiválasztani ahhoz, hogy itthon a felelős vállalatirányítás tényleg működjön, és a vállalatok által elfogadottá váljon.

Felelős vállalatirányításhoz szükséges szabályozni a nyilvánosságra hozandó információk körét, a részvényesek számára biztosítani kell a lehetőséget, hogy megfelelően tájokozottá váljanak, meg kell nyerni a bizalmukat. Ebben ellenőrző audit bizottság is segít. A számviteli elszámolások pedig valós értékelésre kényszerítik a részvénytársaságokat.

Az erkölcsös működés nem csak a részvényeseknek kedvez, hanem a cégnek is, hiszen növeli annak versenyképességét és egy esetleges elszámoltatásban tiszta lelkiismerettel állhat ki, anélkül hogy takargatni kellene valamit.

Vajon hosszú távon megéri-e egy vállalatnak, nyereség tekintetében a tudatosan formált attitűd? Sikeresebb lesz-e, ha társadalmilag felelősen működik, még ha ez többletbefektetéssel is jár? A válasz egyértelműen igen!

A vállalatok csak akkor építik be céljaik közé a CSR-t, ha hosszú távon jó üzleti lehetőségeket látnak benne. Ezért fontos, hogy minél többen beismerjék, a CSR alkalmazása jó fényt vet a vállalkozásra, annak megítélésében és a befektetetés többszörösen megtérülhet.

Nem ismert pontos meghatározás a zöld iroda fogalmára, azonban jól körülírható az alábbi jellemzőkkel: egy környezetbarát iroda működését tekintve környezeti, munkaegészségügyi és ergonómiai szempontokat vesz figyelembe, mindezt anyag- és energiatakarékos módon.

Mi a környezetbarát iroda? A környezetbarát irodai működés bevezetésének célja, hogy a lehető leghatékonyabb erőforrás-felhasználással és hulladékcsökkentéssel a vállalat minimalizálja irodai tevékenységének negatív környezeti hatásait, valamint környezettudatos gondolkodást alakítson ki a dolgozói körében. Az irodában dolgozók mindennapi tevékenységük során törekednek arra, hogy a munkavégzésük a lehető legkevesebb környezetterheléssel járjon; környezetbarát eszközöket és tisztítószereket használnak, valamint a munkába járáshoz előnyben részesítik a tömegközlekedést vagy a kerékpárt.

A csökkentett fogyasztás és kevesebb hulladék anyagi szempontból megéri a vállalatnak, ugyanis mindezek megtakarítást is eredményez számára. Így az iroda zöldítésébe befektetett összeg rövid vagy hosszú távon, de minden esetben megtérül.

A környezetbarát munkahely fogalmát gyakran összekapcsoljuk az emberbarát munkahely fogalmával. A környezet fontos és aktív eleme az ember, ebből fakadóan a környezetvédelem végső célja a jelenlegi és jövő generációk életlehetőségeinek, szükséglet-kielégítésének fenntartása.

A vállalatok részéről ehhez az első lépés kellemesebb és egészségesebb munkakörnyezetet biztosítása. Egy emberbarát munkahelyen a munkavégzéshez használt bútorok természetes anyagokból készülnek és nincsen a környezetre káros kibocsátásuk, vagy csak minimális az általuk kibocsátott szennyező anyagok mennyisége. Az energiatakarékos világítási és fűtési rendszer kialakításának hatására nő a dolgozók komfortérzete, mert saját maguk szabályozhatják a fényt és a fűtést/hűtést. Az irodák kialakításánál fontos szerepet játszik, hogy az alkalmazottak kellemesen érezzék magukat munkahelyükön, ezzel is csökkentve a munkahelyi stressz kialakulásának esélyét. A belső terek létrehozásakor meghatározó a világosság, a tisztaság érzése, valamit a kreativitásra inspiráló színek használata. Ezen munkakörülmények alkalmazásának nagy előnye, hogy a dolgozók érdekeinek szem előtt tartásával a munkavégzésük hatékonyabbá válik.

Kettős gazdasági pozitívuma az emberbarát munkahelyeknek, tehát ami miatt érdemes zöldíteni és fenntarthatóbbá tenni a munkahelyeket az, hogy nem csupán energiatakarékosak ezen irodák, hanem létesítésükkel a vállalaton belüli hatékonyság növelhető.

Egyre több szervezet fordít figyelmet a környezetileg felelős munkahelyek teremtésére. Céljuk, hogy munkahelyük környezeti hatását, teljesítményét számba vegyék, a negatív hatásokat csökkentsék, a teljesítményt pedig javítsák. Mindennek eredményeképpen dolgozóik megismerhetik a környezetileg felelős működést.

Tehát nézzük, milyen egy zöld (vagy legalábbis zöldülő), környezetbarát munkahely. Abban az esetben beszélhetünk környezettudatosan működő munkahelyről, ha:

A környezetbarát iroda kialakításánál a következőket kell átgondolni és fejleszteni:

Globális és fokozódó környezeti problémáink terjedésével szükségessé vált, hogy a társadalom tagjai tisztában legyenek az őket közvetlenül érintő egészségügyi, ökológiai, természetvédelmi, technikai hatásokkal. Ezen információk ismerete segíthet a „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” elv kialakításához és elsajátításához, amely egyik alapstratégiája a fenntartható fejlődés megvalósítási programjának.

Az üzemek, műhelyek, valamit az irodák is az öko-térképezés módszerét használják környezetük felmérésére. Egyszerűsége miatt ez az eljárás rendkívül népszerű. Kidolgozása Heinz Werner Engel belga ökotanácsadó nevéhez fűződik, aki a mai napig folyamatosan fejleszti és tökéletesíti módszerét. Az öko-térképezés folyamán a felmért létesítmény alaprajzi térképét használva helyszíni bejárás során felmérik az alábbi területeken tapasztalható problémákat:

Települési elhelyezkedés, zavarások: az első körben azt vizsgálják, hogy az alkalmazottak munkavégzésük, tevékenységük során mennyiben zavarják szomszédjaikat. Ez jelenthet zajt, szagokat, túlzott mértékű gépjármű forgalmat is. Természetesen ez a tényező függhet a tevékenység jellegétől és a létesítmény elhelyezkedéstől. Nem mindegy, hogy egy iroda ipari övezetben található, esetleg lakott területbe beékelődve, netán egy óvoda mellett.

Talaj, tárolás, bútorok: ebben az esetben az a kérdés vetődik fel, hogy szennyeződhet-e a talaj és közvetve a talajvíz a tevékenység során? Erre az esetek nagyobb részében sajnos van esély. A telephely udvarán a különböző anyagok és hulladékok, köztük veszélyes anyagok tárolása során keletkezhetnek bizonyos problémák. Az irodában az anyagok tárolási körülményeit is alaposan meg kell vizsgálni, különös tekintettel a veszélyes anyagokra, készítményekre és hulladékokra. Ebben a kategóriában mérik fel azt is, hogy az irodában milyen bútorok vannak: milyen alapanyagból készültek, mennyire látják el funkciójukat stb.

Levegő, szagok, zaj, por: a tevékenységtől és a használt berendezésektől függően gondot jelenthet a nagymértékű zajterhelés, kipárolgások, valamit a por képződése. Ezek egyrészt az irodában dolgozók egészségére, másrészt a környezetre is hatnak, az esetek többségében negatívan.

Energia: az energiatermelés, -szállítás és -fogyasztás vizsgálatával felmérhető a berendezések állapota, méretezése. Választ kaphatnak arra, hogy takarékosan bánnak-e az energiával vagy előfordulnak pazarlások. A legjellemzőbb problémák a világítás és a fűtés területén fordulnak elő.

Víz: az eltérő tevékenységekből adódóan minden egyes vállalatnál más és más a vízfelhasználás és a keletkező szennyvíz jellege. A helyszíni bejárás során olyan a kérdésekre keresik a választ, mint van-e vízpazarlás, kerülhetnek-e veszélyes anyagok a csatornába nehezítve ezzel a szennyvíztisztítást és veszélyeztetve az élővizeket?

Hulladék: a vizsgált tényezők között szerepel, hogy mennyi figyelmet fordítanak az irodában a hulladékok megelőzésére, csökkentésére újrafelhasználására, vagy a már keletkezett hulladék megfelelő, lehetőség szerint szelektív gyűjtésére, a hulladékok megfelelő tárolására, szükség szerinti ártalmatlaníttatására. Veszélyes hulladék keletkezése esetén ezek a kérdések fokozott figyelmet érdemelnek.  Ez esetben szinte a vállalat minden tevékenysége érintett, mivel a kiégett neoncsövek, festéktonerek, szárazelemek és akkumulátorok is veszélyes hulladéknak minősülnek és ezek szinte helyiségben fellelhetőek.

Kockázatok: a kockázatok kapcsán igyekeznek feltárni a munkaegészségügyi, egészség- és tűzvédelmi problémákat. Ehhez ellenőrzik többek közt a veszélyre felhívó táblák kihelyezését, a feliratokat, a menekülő utak és vészhelyzeti tervek meglétét. Vizsgálják továbbá, hogy rendelkezésre állnak-e egyéni védőeszközök, valamint az alkalmazottak tisztában vannak-e azok használatával.

Az öko-térképezés módszer sikeres alkalmazása során lehetőség nyílik az alábbi területek teljes körű megismerésére:

A szelektív hulladékgyűjtés a hulladékhegyek csökkentésének egyik lehetősége, a hulladékok anyagfajta szerinti elkülönített gyűjtését jelenti. A legjobb hulladék a „nem keletkező hulladék”, a felesleges anyagok csökkentése mindannyiunk feladata és felelőssége.

Mit tegyünk tehát a keletkezett hulladékkal, hogyan csökkenthető a hulladékmennyiség, valamint ezzel összefüggésben hogyan tudnánk mérsékelni a környezetre gyakorolt terhelését, szennyezését?

A szelektív hulladékgyűjtés legfőbb célja:

A hulladéknak, mint másodnyersanyagnak az újrafelhasználásából komoly környezeti előnyök származnak: jelentősen csökken a gyártás energiaigénye, környezeti terhelése. A környezettudatos lakosságnak köszönhetően Magyarországon több mint 5000 gyűjtőszigeten lehet már szelektálni, ami évente 485.000 tonnányi szelektíven gyűjtött hulladékot jelent. A gyűjtőszigetek általában forgalmasabb helyeken, tereken, útkereszteződésekben, áruházak, bevásárlóközpontok mellett találhatók. A legfontosabb, hogy a lakosság számára könnyen megközelíthetők legyenek.

Egy környezet- és természetvédelmi tevékenység végző vállalat nem tekinthető magától értetődően környezetbarát munkahelynek. Tehát a megújuló energia iparban vagy szelektív hulladékgyűjtésben dolgozók munkahelye nem lesz feltétlenül környezetbarát. Ez leginkább az alkalmazott gyakorlatoktól, a hitelességtől függ. Meg kell tehát különböztetnünk a környezetvédelmi tevékenységet végző munkahelyeket a környezetbarát munkahelyektől.  Természetesen arra is van példa, hogy ez a két dolog találkozik és együtt van jelen.

Szinte minden szektorban és ezeken belül minden munkahelyen lehet és szükséges tenni a környezeti fenntarthatóság eléréséért: termelő vállalatoknak azzal, hogy környezetbarát termékeket gyártanak és a gyártás folyamán is figyelembe veszik a környezeti fenntarthatóság szempontjait, a bankok úgy járulhatnak hozzá, hogy befektetéseikkel környezetileg fenntartható projekteket támogatnak, a mezőgazdaságban azzal, hogy az ökológia gazdálkodás alapelvei szerint termelnek.

A követendő alapelvek szinte minden szektor és munkahely esetében megegyeznek :

A vállalat környezetbarát működése számos módon ellenőrizhető. Először is meg lehet vizsgálni, hogy működtet-e környezetközpontú irányítási rendszert (ISO14001 vagy EMAS). Aztán érdemes megnézni a vállalat környezeti vagy fenntarthatósági jelentés publikációját, ezen a jelentéseket egy harmadik félnek hitelesítenie kell.  A jelentéseket nemzetközileg elismert módszertan és szempontok alapján kell elkészíteni, amely megbízhatóságukat, hitelességüket nagymértékben növeli. Különböző szervezetek összehasonlításokat és értékeléseket készítenek, ezek számos információ forrása lehet. Ilyen példéul a Tudatos Vásárlók Egyesülete által készített cégmérce, az egyesített feketelista vagy a vállalatok elszámoltathatósági rangsora (Accountability Rating).

Környezetünkért mindannyian felelősek vagyunk.  A fenntartható fejlődés megvalósítására irányuló folyamatnak célja ennek a tudatosítása, valamint a fogyasztói szokások megváltoztatása. A fenntarthatósági jelentéskészítés lehetővé teszi a szervezet fenntartható fejlődés elérése érdekében kifejtett teljesítményének mérését, közzétételét, valamint belső és külső érintett csoportok számára elszámoltathatóvá tételét. Tehát a fenntarthatósági jelentés során el kell készíteni egy gazdasági, környezeti és társadalmi hatásokról készülő beszámolót, végül pedig közölni kell azt.

A fenntarthatósági jelentés tiszta képet alkot a jelentéstevő szervezet fenntarthatósági teljesítményéről úgy, hogy a pozitív és a negatív hozzájárulásokat is közzéteszi.

Ezen jelentések céljai többfélék lehetnek:

A környezetbarát munkahelyek mellett fontos megemlíteni a fenntarthatóság társadalmi szempontjából jelentős kezdeményezéseket is, a családbarát, gyerekbarát munkahelyeket.

Manapság rengeteget hallhatunk a „társadalmilag felelős vállalatokról”, a társadalmilag felelős vállalat- és szervezetirányításról (CSR vagy corporate social responsibility). Folyamatosan nő azon vállalatok, szervezetek száma, amelyek tanácskozást kezdeményeznek a témában, valamint ezirányú tevékenységükről jelentést adnak ki. A vállalatok felmérik a termékeiket, szolgáltatásaikat, valamint a társadalmat érintően milyen hatásokat fejtenek ki, végül a negatív hatásokat igyekeznek csökkenteni, felméri. Az érintettekkel dialógust kezdeményeznek, alkalmazottaikat bíztatják önkéntes munka vállalására. A munkahelyet is emberbarátúan alakítják ki, illetve dolgozóik érdekeire is figyelmet fordítanak.

Napjainkban a társadalom, a fogyasztók számára egyre fontosabb a környezettudatos és társadalmilag felelős szervezeti működés. Ezt jól példázza, hogy a példamutató szervezetek ezirányú erőfeszítéseit számos módon jutalmazzák. Ilyen kitüntetés a már említett Zöld Iroda díj, a fenntarthatósági jelentéseket értékelő Zöld Béka díj, az Elszámoltathatósági rangsor, a Környezeti megtakarítások díj vagy az Európai Unió által nyújtott Üzleti élet a környezetért díja (European Business Awards for the Environment).

Számos pozitívum és kezdeményezés ellenére még várni kell arra, hogy a zöld, környezettudatos munkahelyek létesítése általánosan elterjedt normává váljon. Addig is lényeges, hogy a környezettudatosságra nevelés már most elkezdődjön, valamint odafigyeljünk munkakörülményeink zöldítésére, illetve munkánk környezeti hatására. Ennek eléréséhez szükséges javaslatok:

Egyre inkább elfogadottá és tudatosabbá válik, hogy a környezetvédelem nem csupán a költségeket növeli, hanem végül megtakarításokat eredményez, valamint a környezetbarát munkahely emberbarát is, és ezáltal akár növelheti is a termelékenységet, a munkavégzés hatékonyságát.

A környezettudatos terméktervezés a termékek, valamint a szolgáltatások környezeti szempontokat is mérlegelő tervezését jelenti. Nem csupán a termelő vállalatoknál alkalmazható, hanem bármely szolgáltató szervezetnél is.

A hagyományos terméktervezéssel ellentétben az öko-design egy jóval szélesebb, a környezeti elemeket és hatásokat (toxicitás, lebomlási sebesség, újrahasznosíthatóság) is számításba vevő terméktervezési folyamat. A tervezők a klasszikus termelési és használati életciklusok figyelembevétele mellett a termék (vagy szolgáltatás) előállításához szükséges nyersanyagok kitermelésének, feldolgozásának, az előállítási helyre történő elszállításának, valamint a termék használati életfázisának, vagyis a hasznos élettartam lejárta utáni életciklusát is szemmel tartják.

A tervezők az öko-design során ezen életciklus szakaszok alatt jelentkező környezeti hatások csökkentésére vagy azok megszüntetésére koncentrálnak. Ezek a szakaszok lefedik a termék teljes életútját.

A környezettudatos terméktervezés a megelőzésre is törekszik. A termék előállítása, használata és végső elhelyezése okozta környezeti ártalmakra már a tervezéskor, tehát a legkorábbi életfázisban tekintettel van, és már ott megteszi a hatások csökkentéséhez, megszüntetéséhez szükséges intézkedéseket. Tehát a környezettudatos terméktervezés egy eszköz a vállalatok kezében, mellyel felülvizsgálhatják jelenlegi tervezési, termelési és elosztási gyakorlatukat és azok fenntarthatóbbá tételére törekszenek, így csökkentve az általuk előállított termék (vagy szolgáltatás) környezeti hatását.

A tisztább termelés és az öko-hatékonyság elvének megfogalmazásakor szintén a megelőzés volt a fő szempont. A két elvet a környezetvédelemi irányzatok közé soroljuk.

Az öko-hatékonyság ötlete a vállalati szférában vetődött fel először, céljuk a termékeik és szolgáltatásaik alacsonyabb nyersanyag-felhasználással és káros kibocsátással történő előállítása. Az öko-hatékonyság szerepet játszik a vállalatok versenyképesebbé tételében, így egy fontos stratégiai eszköznek tekinthető, mellyel a környezetvédelem iránti elkötelezettség is megszilárdítható.  

A tisztább termelés fogalma alatt az átfogó, megelőző környezetvédelmi stratégiák folyamatos alkalmazását értjük, amely egyaránt alkalmazható folyamatokra, termékekre és szolgáltatásokra. Célkitűzései ezek hatékonyságának növelése és az ember és környezete veszélyeztetettségének csökkentése.

Folyamatok esetében a tisztább termelés a nyersanyagok hatékonyabb felhasználását, a veszélyes és mérgező anyagok elkerülését és az emissziók forrásuknál történő csökkentését jelenti.  

A termékek és szolgáltatások esetében legmeghatározóbb a teljes életciklus során okozott környezetterhelés csökkentése a nyersanyag kitermelésen keresztül a végső ártalmatlanításig.

Szolgáltatások esetében a tisztább termelés a környezeti szempontok beépítését jelenti a szolgáltatások tervezésébe és kivitelezésébe.  

A környezetbarát védjegyek széleskörű alkalmazása a termékek és szolgáltatások környezetvédelmi célú megkülönböztetésének eszköze, amely használata a fejlett országokban már bevált módszer, és az Európai Unióban is egyre inkább elterjed. A környezetbarát védjegyeket ökocímkéknek, környezetbarát termékjelzésnek is nevezzük. Az öko-címkék alkalmazásának legfőbb célja a fogyasztók megfelelő, könnyen érthető és elérhető információkkal való ellátása és a környezeti tudatosság erősítése. Ilyen módon e védjegyek nem csak a termelők környezeti teljesítményét javítják, hanem a környezettudatos fogyasztás népszerűsítésének eszköze.

A védjegyhasználó vállalatok számára az öko-címkék használata új piaci lehetőséget teremt. Segítségével elérhetőek a ma már jelentős számmal jelen lévő a környezettudatos vásárlók.

A közbeszerzés átlagosan 12-14%-át teszi ki az Európai Unió GDP-jének, de néhány tagállamban, mint például Franciaországban ez akár 19% is elérheti. A százalékok jelentős része a hatóságok vásárlóereje. A fenntartható termelési eljárások és fogyasztási szokások előmozdítása érdekében a kormányzati szerveknek felelősséget kell vállalniuk, valamint példát kell mutatniuk beszerzéseik során. Ezt úgy tehetik meg, ha a beszerzések alkalmával előnyben részesítik a környezetbarát, zöld termékeket. Ennek eredményeképpen igen jelentős hatással lehetnének a környezetbarát termékek piacára, azáltal, hogy a termelőket a környezetkímélőbb termékek előállítására ösztönözik. (Éri et al, 2001)

Azonban a környezetbarát közbeszerzésnek vannak hátráltató tényezői:

Az Integrált termékpolitika (Integrated Product Policy, IPP) az Európai Unió kezdeményezése, melynek célkitűzése egy általános környezetvédelmi termékpolitika létrehozása az Unió országai számára. Ennél konkrétabbak azok a környezetvédelmi termékpolitikák, amelyek már nemzeti szintű környezetvédelmi termékpolitikákat jelentenek az Unión belül, illetve azon kívül is.

Az Integrált termékpolitikák fő célja a környezeti teljesítményének javítása a termékek teljes életciklusa során. Az Unió szintjén az IPP ezen nemzeti szabályozásokat kívánja harmonizálni.

Az Európai Bizottság 2001. február 7-én fogadta el az Integrált termékpolitika Zöld könyvét, melynek fő célja az IPP-vel kapcsolatos megbeszélések ösztönzése volt. A Zöld könyv  megadja az IPP néhány fő jellegzetességét:

 Az integráció magába foglalja a termék teljes életciklusának figyelembevételét, az érintett felekkel való együttműködést és különböző eszközök alkalmazását.  A „termék” kifejezés mind az anyagi termékeket mind a szolgáltatásokat magában foglalja. Az IPP inkább az elősegítő kormányzati politikán, mint a közvetlen beavatkozási politikán alapul.

Az Integrált termékpolitika eszközeinek és ösztönzőinek tagolása a Zöld könyv alapján (EC, 2001):

A fenntartható és felzárkóztató fejlődés optimális működése az ésszerű növekedéstől, szerkezeti modernizációtól, egyidejű monetáris és fiskális stabilizációtól, valamint a jó környezetgazdálkodástól függ. A pénzügyi stabilizáció ugyanakkor nem épülhet megszorításokra és korlátozásokra, a tartós fejlődés bázisán lehet megvalósítani. Az alacsony, de megfelelő reálkamatot nyújtó kamatpolitika a megtakarítások és a beruházások ésszerű összhangját biztosíthatja, a leértékelődés megállítása fékezheti az inflációt. Természetesen figyelembe kell venni az inflációs különbségek alakulását a partnerekhez képest. A termelékenység növekedése a versenyképesség-növelés és a reálbérnövelés megalapozását egyszerre szolgálhatja.

Az Európai Unióban a gazdaságilag sikeres országok gazdaságpolitikai stratégiája a következő fő területekre koncentrál:

Gazdaságpolitikai szempontból a modernizáció fő tényezői:

Az EU fejlesztési keretei korlátozottan, de lehetővé teszik a közelmúltban csatlakozott országok felzárkózását és fejlődését. Az egyes államok és az Unió szerepe a termelékenység és a foglalkoztatottság növekedésének serkentésében rejlik azáltal, hogy az erőforrások szétosztása (ide értve a fejlesztési forrásokat), minél hatékonyabban tudja ezt a célt szolgálni. Ehhez szükség van a piachoz jutás feltételeinek javítására, a technológiai feltételek modernizációjára és a megfelelő tudással rendelkező szakembergárda kinevelésére.