Lokális gazdasági rendszerek szervezése

Az ember, megjelenése óta kölcsönhatásban van környezetével, az első tűzgyújtástól kezdve beavatkozik a természetes körforgásokba. Az őserdőket kivéve – és még ez sem bizonyos –nincs olyan része a környezetünknek, melyre az ember ez idáig rá ne nyomta volna bélyegét. Az őskortól kezdve irtotta az erdőket, vadászott és halászott, majd az agrártársadalmak létrejöttével egyre jobban kezdte kiszorítani a természetet gazdasági jólétének érdekében. Nagyon korán bekerült a köztudatba például a vízszabályozás fogalma – ne feledjük, hogy már az egyiptomi fáraók is próbálkoztak a megvalósításával, nem kis sikerrel (ld. a Nílus szabályozása).

Napjainkban olyan korban élünk, ahol kizárólag csak az eredmények számítanak, anélkül, hogy tekintettel lennénk azokra a folyamatokra, amelyekkel a kívánt célt elértük.

Egy olyan korban, ahol a tárgyak és a termelés kultusza uralkodik, a világhálóé, a televízióé, a híradásoké; egy olyan világban, ahol úgy képzelik, hogy a biztonság karhatalommal, biztosításokkal, ügyvédekkel, vagy akár bankokkal megteremthető!

De az élet folyik, az egy „folyam”, egy folyamatos mozgás, nem pedig eredmény.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az idő egy egyenes vonal, ahol minden dolognak van kezdete és van vége. A természeti jelenségeknek azonban alapvető jellemvonásuk a rendszerben működő ciklikusság, az önmagukba való visszatérés. A szívverésünknek sincs semmi köze a síneken rohanó vonatok zakatolásához. Az élet csak abban a pillanatban áll meg, amikor meghalunk. Az élet egy állandó mozgás, egy dinamikus egyensúly, hasonlóan a kerékpároshoz, amely szintén csak addig tartja meg egyensúlyát, amíg halad.

A megfelelő kifejezések megtalálására irányuló képességünk pedig lassan elhalványul. Az ökológiai egyensúly megbomlása egy súlyos, szellemi természetű válságnak a jele, amely a Földnek és a saját személyünknek való kapcsolatában jelentkezik.

Jelenkorban az anyagfogalom változásának vagyunk tanúi, amely eredményeképpen figyelemmel kísérhetjük, miként veszíti el anyagiságát a gazdaság, és hogyan helyettesíti egyre inkább a „szürkeállomány” az anyagokat.

Az élettér elmélet alapja a szociális kölcsönhatások tanulmányozása a fizikai és társadalmi környezet teljes figyelembevételével. Arra törekszik, hogy kielégítse az emberi szükségleteket oly módon, hogy minden egyénnek maximális autonómiát nyújtson a szabályozó információk segítségével anélkül, hogy kockáztatná a jövő generációk életbiztonságát.

Még mielőtt az európai fenntartható fejlődés modellről tárgyalnánk, fontos meghatározni milyen alapvető teórián nyugszik az európai politika, mint a szabályozó információk egyike az élettér elméletben.

Az emberi alkotás (Átalakított energia E + Információ I) az, ami összekapcsol bennünket a természetes és a humán ökoszisztémával, alkotásunkkal tehát úgy is mondhatnánk, hogy a társadalmon belül részesei vagyunk a csoport tevékenységét orientáló alapvető döntéseknek.

Ezen aspektusból tekintve a társadalom tehát nem más, mint az egyes részei által átalakított energiának és a funkcionális, mint a szabályozó információnak az összessége, mint ezt az alábbi ábra is mutatja:

Az élettér elméletének képlete:

A = E + ( I_F + I_Sz)

A: emberi alkotás (munka, termelés, szolgáltatás etc...),

E: energia (einsteini értelemben),

I_F: funkcionális információ,

I_Sz) szabályozó információ

Ahol:

I_F–funkcionális információk a termelésre vonatkoznak és nem az externalitásokra (környezet – társadalom). Ez az információ szükséges pl. egy asztal készítéséhez. A közgazdaságtan számot vet a funkcionális információval, de nem figyel a szabályozó információra, csak az ökonómiai racionalitást tartja számon (GDP). Az USA-ban például a környezeti kiadások 99%-át az okozott károk kezelésére fordítják, mint a hulladékkezelés, víztisztítás stb.

I_Sz–szabályozó információk minden fázisban léteznek, de a probléma az, hogy előrelátás hiányában az információ mondhatni utólagos (á posteriori).

Például: Mezőgazdaságban az ugaroltatás, a kultúrák változtatása vagy rotációja, műtrágyák, növényvédő szerek stb. hatását szabályozó információk hiányában csak néhány év, vagy évtized után fogjuk észlelni. Innen egyenesen levonható a szabályozó információk fontossága a társadalom és azon környezetének alakulásában.

Szabályozó információk lehetnek:

A fentiekből egyenesen következik, hogy az átalakított energia (értelem) a funkcionális és szabályozó információval együtt határozza meg az egyén véleményét, és ezen keresztül a társadalomét. Minél több információt viszünk be a társadalmi folyamatokba, annál valószínűbb, hogy befolyásolhatjuk a társadalom célkitűzéseit, és eredményeit.

Minél inkább tekintettel vagyunk a szabályozó információkra a társadalmi folyamatokban, annál nagyobb mértékben leszünk képesek „hatni” a társadalmi célok teljesítése során az eszközökre, anyagokra, energiaforrásokra, annak érdekében, hogy a termék, a produktum az ember számára hasznos legyen, az embert szolgálja, megfelelően hosszú legyen annak életciklusa anélkül, hogy feleslegesen pazarolnánk a természeti erőforrásokat és akár még javítsa is a személyek autonómiáját a természeti tőke teljes figyelembevételével.

A fenntartható fejlődés elmélete éppen ezen alapszik.

Minden kornak jellemző problémája, hogy a funkcionális információk már a döntést és megvalósítást megelőzően (a fortiori) is jelen vannak, míg a szabályozó információk, vagy csak jóval a megvalósítás után (a posteriori) állnak rendelkezésre, vagy a tudomány által még nem is bizonyított tézisekkel állnak kapcsolatban.

A szabályzó információk felismerése mellett az élettér elméletének egy másik problematikája a problémák-, a megoldásra váró feladatok komplexitása. Ezt az összetettséget a fenntartható fejlődés „összefüggéseinek kereke” jól mutatja, amely négy nagy szegmensre bontja a döntéshozatal során egyidejűleg kezelendő fő problémákat, a földrajzi, azaz térbeli, időbeli, társadalmi és gazdasági területeket. A döntéshozatal során figyelembe kell venni továbbá ezek kölcsönhatása mellett, még a sajátosságaikat, egyedi dinamikájukat és kritériumrendszerüket, a közös érdekek figyelemben tartásával és mindenekelőtt az egyensúly megőrzése mellett.

Cocteau szerint a jelentése:

Meghatározó volt ez a szimbólum a fenntartható fejlődés – mint új világnézet – kialakulásában, csak úgy, mint az alábbiak:

Számos nemzetközi megállapodás, konferencia és szervezet foglalkozott, ill. foglalkozik a „fenntartható fejlődés” témakörével és fogalmazott meg arra irányuló szempontokat. Ezek biztosítják az országos és a helyi szintű programok, valamint gyakorlati tennivalóknak keretrendszerét.

Egyezmények és Jegyzőkönyvek

(1992) ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezmény (New York).

(1997) Jegyzőkönyv az üvegház effektust okozó anyagokról (Kyoto).

(1992) Egyezmény a biológiai sokféleségről (Rio de Janeiro).

Szervezetek és konferenciák (Rió után)

(1993) Az ENSZ Környezet és Fejlődés Bizottság megalakulása (UNCSD = United Nations Commissionon Sustainable Development).

(1993) Fenntartható Fejlődés Magyar Nemzeti Bizottság megalakulása.

(1995) 1. Klíma-világkonferencia (Berlin).

(1995) Fejlesztési Világkonferencia (Kairó).

(1995) Nők világkonferenciája (Peking).

(1996) Élelmezési Világkonferencia (Róma).

(1997) Rio +5 Világkonferencia (New York).

(1997) 2. Klíma-világkonferencia (Kyoto).

(1998) „Víz és Fenntartható Fejlődés” Nemzetközi Konferencia (Párizs).

(2002) „Nemzetközi konferencia a fenntartható fejlődésről” Rio+10 (Johannesburg)

(2008) „Kulturális erőforrások a fenntartható fejlődés szolgálatában” (Shanghai)

(2009) UNESCO Világkonferencia Oktatás a fenntartható fejlődésért (Bonn)

(2009) Klíma-világkonferencia „A klímaváltozás jelenleg a Földet és az emberiséget fenyegető legnagyobb veszély.” (Koppenhága)

(2010) „Nemzetközi konferencia a nagy területű erdőkről” (Párizs)

(2011) Klíma-világkonferencia „ a helyi és regionális hatóságok mozgósításáról” (Dúrban)

(2012) Rio+20

A fenntartható fejlődés fogalma mára már széles körben elterjedt. Mint koncepció, nem más, mint egy mély gondolatokat magában foglaló általános elmélet, amit mindig a maga konkrétumában kell értelmezni. Semmi esetre sem egy általános érvényű viselkedési szabálykönyv. Napjainkban a körülötte zajló viták arra irányulnak, hogy konkrét javaslatokat dolgozzanak ki a kis-regionális, helyi szinteken.

Az elmélet 1973-as megszületése óta könyvek sorozata íródott a fenntartható fejlődésről és annak értelmezésével kapcsolatban. A hely rövidségére való tekintettel itt most három különféle megközelítésre korlátozzuk a kérdést:

Brundtland jelentés: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generáció esélyeit arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.”

Rendszerszemléleti megközelítés: Fenntarthatónak nevezzük a bioszféra és a technoszféra anyag-, energia- és információs készleteinek és áramlatainak hosszú távú, dinamikus egyensúlyát biztosító fejlődést.

Lausanne-i iskola: A természeti tőke kamatainak célszerű és egyensúlyt fenntartó kihasználása az emberi közösség egészének javára anélkül, hogy maga a természeti tőke csorbulást szenvedne.

Riói nyilatkozat a fenntartható fejlődésről

A fenntartható fejlődés elmélete és elvei a kedvezőtlen hatások csökkentésében kínálnak alternatívát, az alapelvek a következők:

A fenntartható fejlődés fő területei

A mai civilizáció fejlődésének alapvető kritikáját Földünk ökológiai határainak szempontjából kell megadni. A Brundtland Bizottság munkája és a Riói Konferencia eredményei vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy a fenntartható fejlődés a civilizációs (társadalmi-gazdasági) fejlődés és felhasznált természeti erőforrások (környezet) regenerációs képessége közötti egyensúly következménye. Ezért az csak a környezet - társadalom - gazdaság kombinációban értelmezhető. Intergenerációs szempontból a mai kor fő problémáinak a nukleáris energia hasznosítása, a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása, a vízkészletek veszélyeztetettsége és a fajok kipusztulása mutatkozik.

Az idő múlásával, a fenntartható fejlődés fogalma sok mindent kezdett takarni így felmerül a kérdés:

A Brundtland-jelentés széleskörű publikációja óta a "fenntartható fejlődés" fogalma rendkívül nagy népszerűségnek örvend. Lehetetlen nem tudomást venni róla, ugyanis azóta minden réteg, minden politikai párt, nemzetközi vállalatok, kormányzati és nem kormányzati szervezetek mind magukénak vallják, azonosulnak vele. Még a svájciak is, akikhez egyébként igen lassan jutnak el a messziről jött új divatirányzatok, továbbá ragaszkodtak még ahhoz is, hogy Alkotmányuk legújabb változatában szerepeljen (art. 2.2.). Ez a lépés tulajdonképpen annyit jelent, hogy politikailag „nem korrekt“ belekötni egy olyan „szlogenbe”, amely arra hivatott, hogy egyetértést teremtsen.

Kritikus megjegyzéseim azt a célt szolgálják, hogy rámutassak a fogalom definíciójának nagymértékű elégtelenségére. Ez a rossz politikai kompromisszumok eredménye, ennek következtében a fogalmat egymásnak teljesen ellentmondó célkitűzések népszerűsítésére használják, így ezáltal nem képes arra, hogy mozgósítsa a polgárokat a szükséges és egyben sürgető problémák megoldásának keresése érdekében.

A fenti gondolatokkal csak azt szerettem volna kifejezésre juttatni, hogy bár elismerem, hogy a „fenntartható fejlődés“ legelkötelezettebb híveit általában az enyémhez hasonló szándék vezérli, ellenben az nem tetszik, amilyen módon a harcaikat vívják. Értem ezalatt azt, hogy ugyan kritika nélkül elfogadják azt a feltételezett jelentést, amit a fogalom takar, de együttműködésre nem képesek akadályozva ez által a sikeres működést.

Nem kielégítő definíció

A nyolcvanas években a „fejlődésért“ való lelkesedés fokozatosan alábbhagyott és megmaradt az inkább csak a környező liberalizmusnak köszönhető megújulási tervek készítése. A Brundtland jelentés tehát pont megfelelő időben jött, ahhoz, hogy a „fenntartható fejlődés“ fogalmának bevezetésével érdeklődést keltsen. Az alapcél az volt, hogy még egyszer próbáljuk meg riasztani és buzdítani a világot az erőteljes gazdasági fejlődés által okozott veszélyek leküzdésére, ugyanis a folyamatos fejlődés, fejlesztés egyértelműen felelőssé tehető a környezetet ért károkért (ld. az ózonlyuk növekedése, az üvegházhatás következtében létrejött klimatikus változások, egyre nagyobb területeken történő erdőirtás, elsivatagosodás, stb.).

Talán felesleges kihangsúlyozni ezeknek a Jelentés által is észrevehetően jól felismert kockázatoknak a jelentőségét. Ezzel szemben az általa javasolt problémamegoldások legalább két okból is teljesen hatástalanok.

Az első ok magában a „fenntartható fejlődés“ fogalmának definíciójában rejlik, amelyet így fogalmaz meg: „Megfelelni a jelen igényeinek anélkül, hogy az eljövendő generációkat megakadályoznánk a majdani igényeiknek kielégítésében.“ Ha maga az elv logikusnak is tűnik, híján van bármiféle reális, konkrét tartalomnak. Valójában minden elmélet, amely az „igény“ fogalmán alapszik, semmire nem támaszkodik. Legalábbis, ha az „igényt“ a fizetőképességgel definiáljuk (keresetem határozza meg az „igényeim“ minőségét), nehezen meghatározható annak kezdete és vége, azaz a skála, amin mozoghatunk egyénektől függően (hiszen még a szegényebbek is megtehetik, hogy például kevesebbet esznek azért, hogy meglegyen a televíziójuk, vagy autójuk, stb.).

Megpróbálni megnevezni a „jelen igényeit“ a jövő generáció igényeivel kiegészítve egy kudarcra ítélt vállalkozás. Különös, hogy a Bizottság ennyire nem figyelt a fogalmi pontosságra.

A második ajánlott megoldás még nyugtalanítóbb, mivel az egy „új, erőteljes, azonban társadalmilag és környezeti szempontból fenntartható gazdasági fejlődési korszak" létrehozásának szándékáról szól. Más szavakkal szólva ez tehát csak a probléma megoldásnak álcázza magát, mivel az emberi tevékenység és a gazdasági fejlődés lassan már két évszázada a nem megújuló természeti erőforrások (szén, olaj, stb.) kiaknázásán alapszik. Hogyan állíthatjuk tehát azt, hogy egy "új fejlődési korszak" megoldaná a problémát?

Ez az ellentmondás politikai okokkal magyarázható. Jellemző a fejlett országokra, hogy a környezetet megóvni vágyók nem választathatnák meg magukat, ha nem ígérnének egyúttal bizonyos környezetvédelmi intézkedéseket és fejlődést is egyben. Még erőteljesebben jellemző ez a szegényebb országokra, akik nem akarnak lemondani a fejlődésbe vetett hitükről, még akkor sem, ha állandóan csalódniuk kell.

Ez tehát az ok, amiért a Brundtland Bizottságot és a Riói Konferenciát (1992) a "környezetnek és a fejlődésnek" szentelték. A "fejlődés" (ahogyan az a valóságban létezik, és nem úgy, ahogy szeretnénk, hogy létezzen) nem más, mint a természet és a társadalmi viszonyok javakká, illetve kereskedelmi szolgáltatásokká történő átalakítása. Ne felejtsük, hogy a termelés minden esetben jelentős anyag és energiafelhasználással jár.

Egy oximoron amivel mindenki jól jár

Az oximoron olyan költői eszköz, amely két ellentétes, egymást kizáró kifejezést egyesít: úgymint "a sötét világosság, amely a csillagokból aláhullik" vagy "a búskomorság fekete napja" (nap, mint égitest). Ennek megfelelőjét a politikában is tapasztalhattuk (az emberarcú szocializmussal vagy kapitalizmussal,) a "tiszta háborúval", az „egypártrendszerrel", vagy a "humanitárius közbeavatkozással". Most ez a sor gazdagodott a "fenntartható fejlődés" fogalmával. Mintha a melléknév arra lenne hivatott, hogy igazolja a jelzett főnevet. Mintha összeegyeztethetnénk a kecskét és a káposztát, az egyre intenzívebb fejlődést és a környezet védelmét.

Persze mindenkinek megvan ebből a saját haszna. Vannak olyanok, mint például a Világbank, akik úgy tartják, hogy a "fenntartható fejlődés" egy olyan fejlődés, ami tartós, azaz szinonimája a vég-nélküli örök fejlődésnek, vagy például a Novartis, aki "tartós növekedést" ígér a növényvédelmi termékeivel, "amelyek segítenek a természeti kincsek, források megőrzésében az eljövendő generációk érdekében".

A kifejezés mára egy nagyon sokrétű, már-már ellentétes értelmezésekkel bíró fogalommá vált, amelynek bizonytalan jelentése lehetővé teszi egy bizonytalan konszenzus létrejöttét, és azt, hogy feleslegesen sokat beszéljünk a semmiről.

A minket fenyegető katasztrófák zavarba ejtő elrejtése

A környezetet fenyegető problémák sajnos reálisak. A tudományos társadalom egyfolytában azokra a vészjósló következményekre emlékeztet minket, amely mintegy 50 éven belül bekövetkezik (szinte maholnap!), abban az esetben, ha az energia éhségünk és fogyasztásunk nem csökken. Míg bizonyos országok víz alá fognak kerülni, addig mások elsivatagosodnak. További probléma az ózonréteg rohamos elvékonyodása is, ami jelentősen megemeli a rákos megbetegedések számát, és akkor még nem beszéltünk az ivóvízzel kapcsolatos, közeljövőben várható problémákról és a biológiai sokszínűség fenyegetettségét.

Nyilvánvaló, hogy ezek a természeti megrázkódtatások demográfiai és migrációs értelemben vett társadalmi vonatkozású következményekkel járnak. A háború lehetősége sincs kizárva. De mindezen lehetőségekre már a Brundtland Bizottság is felhívta a figyelmet.

Szinte semmit. Az USA részéről nem ratifikált Kyoto-i egyezmény – mondván "az amerikai életvitel nem tárgyalható" – tökéletesen illusztrálja ezt a mulasztást.

Napjainkra egyértelműen bekerült a köztudatba a "fenntartható fejlődés" kifejezés, mindamellett, hogy "a megsemmisülésig fejlesztünk" Északon és Délen, de Kínának a kereskedelmi világszervezetbe (WTO) történő belépése is szép napokat ígér a befektetők részére, mind az autó- és olajkereskedőknek.

Mit tehetünk ezek után? Először is fel kell ismernünk a "fenntartható környezet" elsőbbségét, a "fenntartható fejlődéssel" szemben.

A jó menedzsment gyakorlat és annak a minőségre való hatása már a második világháborúban ismert volt. Az angol haditengerészet alkalmazta először, ugyanis a német katonai nyomás alatt, fontos volt, hogy a futószalagról érkező késztermék, csak megfelelő minőségben hagyhassa el a gyártó üzemet.

Be kellett vezetni egy olyan módszert, amelynek segítségével képesek lettünk a hibákat még a gyártásai folyamat közben kiszűrni, kiküszöbölni, ennek megoldására született meg a „Deming kerék” (ld. az alábbi ábrán).

A háború után a módszer feledésbe merült, és csak majd egy évtizeddel később, a japánok használták újra, ahonnan eljutott az Egyesült Államokba, aztán vissza Európába. A minőségirányítási rendszerek az ISO 9 000 szabványcsaládnak köszönhetően ma már világszerte ismertek, illetve azóta több menedzsment rendszer is megjelent, mint például az ISO 14 000 szabványcsalád környezeti irányítási rendszerei, amit az 5. ábra jól illusztrál.

A helyi gazdasági rendszerek szervezésénél fontos figyelembe venni a minőség-, valamint a környezetirányítási rendszereket.

Az alábbiakban látható ISO 14 000-es szabvány elemei, harmonikusan illeszkednek mind az EMAS mind pedig az uniós fenntartható fejlődés politikájához.

Ezekre az alapokra épült az Európai Tanács 1993. június 29-i 1936/EGK rendelete értelmében és a vezetési elméleteket megalapozó jó menedzsment elmélet.

Egy szervezet vezetésének környezeti politikája az alábbiakban megadott elveken kell, hogy alapuljon:

1944-ben 44 ország írta alá az úgynevezett Bretton Woods-i szerződést, amely véget vetett második világháború okozta pénzügyi káosznak, az új szerződés, új alapokra helyezve visszaállította a globális monetáris rendszer. A megegyezés értelmében a dollár lett az egyetlen referencia valuta és az egyetlen aranyra váltható pénznem. Ami annyit jelent, hogy az arany és a dollár árfolyama meghatározott volt, a többi nemzeti valuta árfolyama a dollár függvényében ingadozhatott. A Bretton Woods-i rendszerben minden országnak kötelessége volt a monetáris politika elfogadása, ami meghatározta valutájának (rögzített) átváltási arányát az aranyhoz mérve.

Az egyezmény keretén belül létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (IBRD, amely ma a Világbank-csoport öt szervezetének egyike) és a Nemzetközi Valutaalapot (IMF).

Olyan szabályrendszert és intézményeket állítottak fel, valamint olyan eljárásokat vezettek be, amelyek a nemzetközi pénzügyi rendszert voltak hivatottak szabályozni.

Ezen említett intézmények 1946 után léptek működésbe, miután elégséges számú tagállam ratifikálta létrehozásukat. A harmadik egyezmény a Kereskedelmi Világszervezetet (WTO) hozta volna létre, de egyetértés hiányában ez utóbbi csak 1995-ben jött létre.

1971-ben, amikor az Egyesült Államok felmondta a Bretton Woods-i szerződést, egy uncia arany szerződésese értéke 35 $ volt, 2008-ban 1 000 $. Ez az, amit de Gaulle generális előre látott és próbált megelőzni azzal, hogy az arany és a dollár egymásba átváltható legyen.

A gond ott volt, hogy éppen az Egyesült Államoknak nem volt elegendő aranytartalék készlete, de a Világbankban csak úgy, mint az IMF-ben, elegendő szavazati joggal rendelkezett, ahhoz, hogy néhány szövetségesével keresztülvigye akaratát.

Jacques Rueff közgazdász előre látta, hogy a Vietnami háború egyik kockázata az, hogy az Egyesült Államok fizetési mérlegének egyensúlya meginghat. Erre való tekintettel, de Gaulle francia államfő felkérte az Egyesült Államokat, hogy a Franciaország által birtokolt dollárok nagy részét váltsa át aranyra. Az akció megfelelt a Bretton Woods-i rendszer feltételeinek, mely szerint minden országnak kötelessége a monetáris politika elfogadása, ami meghatározta valutájának (rögzített) átváltási arányát az aranyhoz mérve (±1 százalékpontos eltérés volt lehetséges). Az átváltás 1/35 uncia arany alapon történt és az aranyat az Egyesült Államok át is adta a franciáknak.

Később, 1971-ben az Egyesült Államok felfüggesztette a dollár aranyhoz rögzített árfolyamát, véget vetve ez által a Bretton Woods-i egyezménynek. Ettől kezdve a „lebegő vagy rugalmas árfolyamrendszer” lett a nemzetközi devizakereskedelem alapja, amelyben az adott deviza árfolyamát a piacok határozzák meg.

1973 és 1975 között, az első olajválság hatására az arany ára az egekbe szökött, igazolva ezáltal a de Gaulle-i politikát, amit már James Tobin is megjósolt, amikor 1972-ben kezdeményezte egy új nemzetközi adó bevezetését az alábbi elveknek megfelelően.

Az adóalap minden országban ugyanaz lenne. Az adót az országok adóhivatalai szednék be, és tovább juttatnák az IMF-nek, aki a Világbankkal együtt, vagy esetleg egy független, erre a célra létrehozott szervezet segítségével gazdálkodna a befizetett adókkal, az ENSZ felügyelete alatt.

Az ily módon gyűjtött javakat pedig visszaosztanák a tagállamoknak, amikor is az újraelosztásban a rászoruló országok előnyben részesülnének.

Tobin illetéknek három előnye is lenne:

János semmit nem nyer, ha rögtön használni kezdi a második csapot, míg Marika eközben veszíti a 20 másodpercet. Tehát a legjobb megoldás az, hogy János vár, és a két csapot nem használják egyszerre.

A Pareto-hatékony az a pont, amikor F2 és F1 a legalacsonyabb értéket veszi fel. C pont nincs a Pareto-határon, mert az A és B ponthoz képest is magasabb értékű. Ekkor az A és B pont egyszerre hatékony.

Később még majd szó esik a mobilitás problémájáról, de a fenti paretói elvet talán a svájci vasutak példájával lehet illusztrálni. A svájci mobilitási politika a tömegközlekedést helyezi előtérbe. Így a vasúti fejlesztések már a Rail 2000 projektekkel a 90-es években elkezdődtek. A legfőbb cél egy jobb, kényelmesebb és olcsóbb mobilitást biztosítani mind az utasoknak, mind pedig az áruforgalomnak és ehhez a társadalmi konszenzust is megtalálták. Többek között az AlpenTransit finanszírozását népszavazás révén fogadta el. Erről a későbbiekben még szólunk részletesebben.

Hasonlítsuk össze az úton töltött időket és a jelentkező költségeket. Montreux – Zürich között a tömegközlekedés költsége nagyjából 120 ChF volt, míg az út időtartama 2,5 óra. Gépkocsival, csak autóúton kellett ugyanennyi idővel számolni, amihez hozzájött az, hogy Montreux-ből Zürichbe az egyetemig további 3/4 - 1,5 óra közötti idő adódik, a költségekről már nem is beszélve. Hat óra az egyetemen magában 30 ChF-ot emésztett fel és hozzá jött a 480 km hosszúságú út benzinköltsége és a gépkocsi amortizáció. 1,50 ChF/liter benzinár és egy 7 – 8 literes 100 kilométerenkénti fogyasztás mellett mindenki egyszerűen kiszámíthatja a felmerülő kiadásokat, és ahogy azt már az előbb is említettem a gépjármű műszaki állapota is okozhat további járulékos költségeket ilyen hosszúságú utak megtétele révén, továbbá ha tömegközlekedéssel nyerünk egy órát, az is számottevő jelenség egy olyan világban ahol az „idő pénz”.

Tömegközlekedés esetén említsünk még egy lényeges dolgot: vonaton dolgozni, tanulni, művelődni, vagy éppen újságot olvasni egyaránt lehetséges. Példánk mindeközben a haszonelvűségre is választ ad, mert mindkét kritériumnak egyszerre felel meg, a tömegközlekedés úgy növeli elégedettségemet, hogy eközben az másokét csökkentené.

A Paretói optimum tehát a jóléti gazdaság egyik alapvető elemét képezi. (Azt vizsgálja, hogy milyen feltételekkel lehetséges a társadalmat alkotó egyének számára, a lehető legnagyobb elégedettséget nyújtani.)

A paretói optimum fogalma igen távol áll a társadalom lehetséges állapotait összehasonlító haszonelvűség kritériumaitól, amelyet a „lehető legnagyobb boldogság” elvének is hívunk, és az egész társadalom globális jólétét veszi figyelembe. Minden egyén összjólétét kell érteni alatta, és kijelenti továbbá azt is, hogy egy adott társadalom annál vonzóbb az emberek számára, minél magasabb szintű elégedettség jellemzi azt.

A Paretói kritérium és a haszonelvűség kritériuma a valóságban nem összehasonlíthatók.

Ezzel ellentétben, előfordul, hogy egy nem paretói optimális állapotot haszonelvűség szempontja szerint jobbnak vagy ugyanolyannak tartunk, mint egy paretói értelemben optimális állapotot: vagyis, egy kevésbé tökéletes társadalmi állapot, tökéletlensége ellenére is képes nagyobb társadalmi elégedettséget nyújtani, mint egy magasabb szinten álló társadalmi forma.

A könnyebb megértés érdekében nézzünk itt is példákat:

Az úgynevezett 30 dicsőséges évben (legalábbis a nyugati világban), nagyjából 1945 és 1975 között a gazdaság vele együtt mindenki számára a materiális jólét folyamatosan javult a társadalom minden szintjén.

A dolgozók fizetése emelkedett, a tőkebefektetők haszna is nagyjából ugyan olyan arányban növekedett. A jövedelem a 60-as évek elején Svájcban még 1/7 arányú volt, azaz a legalacsonyabb és legmagasabb fizetések közötti különbség ebben az arányban volt jellemző – persze a kivételektől eltekintve. A 70-es években az arány 1/20-ra változott, és a társadalmi haszonból jutott nem csak a jó elosztásra, de még a szociális szolgáltatások fejlesztésére is. Sajnos egy dolgot nem vett figyelembe a Paretói optimum, az pedig a környezet szennyezés.

A második helyzetet jól illusztrálja a 70-es évek közepétől beállt új gazdasági helyzet, amikor is a nyersanyag és energia árak növekedésével, a Bretton Woods-i szerződés felmondásával és ennek következtében a mértéktelen spekuláció elindulásával egyes jövedelmek az égbe szöktek, míg másoké stagnáltak mindeközben a szociális juttatások világszerte erodálnak.

Ma egy afrikai munkásnak meg kell elégedni havi 60-100$-al, amíg egy multi cég elnök-vezérigazgatója minden nehézség nélkül keres évi 24 millió $-t. Az előbbit elbocsájthatják egyik napról a másikra minden kártérítés nélkül, míg a második esetben végkielégítés címszó alatt milliókat tesznek zsebre. A Svájci SwissAir csődjében a dolgozókat néhány fillérrel kisemmizték, míg a kiszemelt megmentő, akit elcsaltak egy másik multitól a csőd bejelentésekor 14 millió dollárt kapott végkielégítésként.

A Grenelle de l'Environnement döntőútszakasza fejeződött be a közel múltban. Ez az ökológiai egyezmény bevezetését jelenti a fentiekben megfogalmazott alapgondolat szellemében.

Az ökológia végre a politikai cselekvés lényeges meghatározójává vált.

Franciaországban hallatlan helyzet állt elő: a folyamat elindítása lehetővé tette minden gazdasági, társadalmi, politikai és környezeti szereplőtalálkozását és párbeszédét. Az Egyezmény számos lépése jogi szinten is megfogalmazódott.

Négy hónapos munka után és egy két és félnapos tárgyalás végén a Grenelle de l'Environnement konklúziói a francia politika nagy irányváltását jelentik, amely nem jött volna létre a civil társadalom elköteleződése nélkül.

A Grenelle mindenek előtt az „értelem és belátás” győzelme: az ökológiai valósággal összeegyeztethetetlen logikák megkérdőjeleződtek.

Ez például végét jelenti egy olyan szállítási politikának, mely nincs kapcsolatban a kimerülés útján lévő fosszilis energiaforrások realitásával. Ugyanakkor ez egy igazi forradalmi változás az építészet terén is.

Létrehoztak egy zöld hálózatot, hogy biztosítsák a biodiverzitást.

Még ha sok teendő van is a mezőgazdaság terén, konstruktív párbeszéd kezdődött a szektor vezetőivel és az már konkrét lépéseknek mondható ‒ nevezetesen a biológiai és minőségi mezőgazdasági termelés integrációja kérdésében.

Az intézményeknek olyan irányban kell fejlődni, hogy döntéshozatalaikban jelentősebb mértékben vegyék számításba az ökológiai szükségszerűséget. Alapvetően mindnyájunknak nagyobb mértékben részt kell vennünk a bennünket érintő kérdések megvitatásában.

A környezetvédelmi adó ‒mely az Ökológiai Egyezmény egyik vezérgondolata‒, bekerült a grenellei megállapodásba. Ezt egy alapvető pénzügyi reform fogja követni, továbbá ösztönözni kell a gazdasági szereplőket, hogy ne a munkaerő alkalmazásán, hanem az energián takarékoskodjanak.

Összefoglalva, a Grenelle rendkívüli fordulatot jelent Franciaország számára, és ez kedvező alkalom is egyben arra, hogy vezetőként pozícionálja magát európai és világszinten.

A tárgyalások folyamán négy kerekasztalt szerveztek pontosan meghatározott témakörben:

1. Harcolni a klímaváltozások ellen

2. Egészség és környezet, funkcionális gazdaság, újrahasznosító gazdaság

3. Megóvni a biodiverzitást és a természetes energiaforrásokat, mezőgazdasági termelést fenntartható pályára ösztönözni,

4. Megvalósítani egy ökológiai demokráciát.

A természeti erőforrásokat gyakran bontják:

Ezek a jóléti építőelemek ugyan azok, amelyeket a "good governance" a jó kormányzás által a gazdasági növekedés alapfeltételeként szoktak azonosítani az intézményi megközelítést valló közgazdászok.

A "jó kormányzás" (good governance) nem más, mint egy képesség, a tőke (csak társadalmi) felértékelésére.

A természet nyújtotta lehetőséghalmaz és a tőke analógiája:

A természet általános állapota meghatározza azt, hogy milyen szintű szolgáltatásokat képes nyújtani.

Fontos megemlíteni, hogy a magas szintű ökológiai teljesítmény, csak úgy, mint a "jó kormányzás" feltételei,ott tudnak megvalósulni, ahol a háttérben a közösség kiegyensúlyozott társadalmi keretek között él.

A nyersanyagok piaci értékesítésének következményei ‒ amennyiben a szereplők nem mint erőforrást, hanem mind pénzügyi befektetést vásárolják?

Mely természeti erőforrások értékét fogja befolyásolni az erős piaci ingadozás?

A nyersanyagok magas árának következményei:

A stabilizációs alap szerepe meghatározó lenne, amikor napjainkban minden kormány azért küzd, hogy csökkenteni tudja a költségvetési hiányát, továbbá egyúttal komoly erőforrás hiányokkal is szembe kell, hogy nézzen.

Ha az illeték esetében a legalacsonyabb 0,05%-os kulccsal számolunk, jelentős bevételt eredményezne: 26600000000 $ éves többletbevétel az Egyesült Királyság esetében, 14 milliárd az Egyesült Államokban, és a 17 milliárd Eurót jelentene Franciaország esetében.

Az illeték egy speciális állami forrás, amelynek célja az állami társadalmi természetvédelmi, szennyezés megelőzési és kezelési feladatokhoz való arányos    hozzájárulás megteremtése. Magyarországon az Illeték- és díjfizetési kötelezettséget az illetékekről szóló törvény határozza meg. Főbb illetékcsoportok :

A Pigou-adónak is nevezett ökológia-illetékek egyik faja a széndioxid illeték.

A Pigou-féle adó (Arthur Pigou brit közgazdász után) egy olyan ökológiai adó, ami valamilyen tevékenység negatív társadalmi hatásait igyekszik ellensúlyozni azzal, hogy adót vet ki a tevékenységet végzőre. Ha például egy szennyező üzem nagy mennyiségű szén-dioxidot és más szennyező anyagot bocsát a levegőbe, a levegőszennyezésen keresztül a környékbeli lakosság lesz a szenvedő alany. A pigoui adóval az üzem termelése addig csökkenthető, hogy a kibocsátott szennyezés elfogadható mértékű legyen, illetve a befolyó adóból a lakosság kára enyhíthető, parkosítás, erdősítés, stb... Az elképzelés alapja, hogy az üzem költségei között nem jelenik meg a környezet szennyezésével okozott kár, helyette ezt a lakosság kénytelenek megfizetni. Az adó kivetésével az üzem már a szennyezés költségét – vagy legalábbis egy részét – is kénytelen figyelembe venni, azaz sikerül a keletkező externáliákat internalizálni. Felfogható pigoui adóként az üzemanyag vagy a cigaretta árába beépített adótartalom, illetve klasszikusan ilyen a néhány nagyvárosban bevezetett dugódíj is.

Itt is egy Pigou-féle adóról van szó, amely a Grenelle de l'Environnement-en hangzott el, mint egy új lehetséges adófajta. Bevezetéséhez egyelőre nincsen meg a szükséges nagyságú támogatottság, ellenben az EU-val a háttérben lehetőség nyílna arra, hogy a jövőben egy nemzetközi vita alapját képezhesse.

Az indok egészen egyszerű, elég csak egy pillantást vetni az alábbi 14. ábrára, amin jól látható, hogy az összes szén-dioxid kibocsátás miként oszlik meg az egyes ágazatok között:

A Tobin – Spahn járulékhoz hasonlóan az alábbi képletnek megfelelően számítanák:

Mi = Km × K × Sz × CO / M

ahol:

Mi mobilitási illeték

Km megtett kilométer

K közlekedési eszközhöz kötött szénhidrogén fogyasztás.

Sz szállítmány (személy vagy tonna)

CO széndioxid kibocsájtás egység ár (a közlekedési eszköztől függően).

M szállított mennyiség

Példa

A globalizált és állandóan változó világunkban az Európai Uniónak az eddigieknél is több kihívással kell szembenéznie:

A 21. század Európájának számos súlyos kérdésre kell megoldást találnia.

Hatékony és összehangolt eszközökre van szükség, melyek nem csupán a nemrégiben 15-ről 27 tagúra bővült Unió működéséhez alkalmazkodnak, hanem a világ gyors változásához is.

2009. december 1-jén hatályba lépett a Lisszaboni Szerződés. A Szerződés módosítja a hatályos EU- és EK - Szerződést, ám nem lép azok helyébe. Az új szerződés lényege:

Európa demokratikusabbá és átláthatóbbá válik: az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek szerepe megerősödik; a polgárok nagyobb lehetőséget kapnak arra, hogy kifejezésre és érvényre juttassák elképzeléseiket; és világosabbá válik, ki mit csinál európai és nemzeti szinten.

Az Európai Parlament szerepe megerősödik: az Európai Unió polgárai által közvetlenül megválasztott Európai Parlament hatásköre fontos új elemekkel bővül az uniós jogalkotás, az uniós költségvetés és a nemzetközi megállapodások vonatkozásában.

A nemzeti parlamentek részvétele megnövekedik: a nemzeti parlamentek jobban bekapcsolódhatnak az EU munkájába, folyamatosan nyomon követhetik, kizárólag azokban az esetekben kerül-e sor uniós szintű fellépésre, amikor az eredményesség szempontjából ez ígérkezik a legjobb megoldásnak (szubszidiaritás).

A polgárok jobban érvényre juttathatják elképzeléseiket: amennyiben több tagország állampolgárai közül legalább egy millióan szükségesnek ítélik, a kezdeményezési jognak köszönhetően felkérhetik a Bizottságot, terjesszen elő új szakpolitikai javaslatokat.

A hatáskörök pontos elkülönítésével átláthatóbbá válik a tagállamok és az Európai Unió közötti viszonyrendszer.

A tagállamok kiléphetnek az Unióból.

Hatékony és eredményes döntéshozatal: a Tanácsban alkalmazott minősített többségi szavazást a szerződés újabb szakpolitikai területekre terjeszti ki annak érdekében, hogy a döntéshozatal felgyorsuljon és eredményesebbé váljon. A kettős többséghez az szükséges, hogy a határozatokat a tagállamok 55%-a elfogadja, továbbá hogy az igennel szavazó tagországok lakosainak száma együttesen elérje vagy meghaladja az Unió teljes lakosságának 65%-át.

Szilárdabb és racionalizáltabb intézményrendszer: a Lisszaboni Szerződés létrehozza az Európai Tanács elnökének posztját, közvetlen kapcsolatot hoz létre a Bizottság elnökének megválasztása és az európai választási eredmények között, új szabályokat vezet be az Európai Parlament jövőbeli összetétele és a biztosok számának jövőbeli csökkentése vonatkozásában; és világosabb szabályokat fogalmaz meg a megerősített együttműködés és a pénzügyi rendelkezések tekintetében.

Jobb élet az európai polgárok számára: a Lisszaboni Szerződés révén az EU jobban fel tud lépni következő területeken: energiapolitika, közegészségügy, polgári védelem, éghajlatváltozás, általános érdekű szolgáltatások, kutatás, űrpolitika, területi kohézió, kereskedelmi politika, humanitárius segítségnyújtás, sport, idegenforgalom és igazgatási együttműködés.

A szerződés létrehozza a jogok és értékek, a szabadság, a szolidaritás és a biztonság Európáját, elősegíti az uniós értékek érvényesülését alapjogi chartáját beemeli az elsődleges európai jogba; új szolidaritási mechanizmusokat tesz lehetővé; és hatékonyabb védelmet biztosít.

Az Unió és a tagállamok között megosztott hatáskörök a következő fő területe:

A kutatás, a technológiafejlesztés és az űrkutatás területén az Unió hatáskörrel rendelkezik egyes intézkedések megtételére, így különösen programok kidolgozására és megvalósítására.

Az Unió hatáskörrel rendelkezik a tagállamok intézkedéseit támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedések végrehajtására. Ezek az intézkedések európai szinten a következő területekre terjednek ki:

A Szerződés előírja a regionális vagy világméretű környezeti problémák leküzdésére, és különösen az éghajlatváltozás elleni küzdelemre irányuló intézkedések ösztönzését nemzetközi szinten.

A szerződésből most csak három nagy elvet emelünk ki:

A környezeti kár költségeit a kár okozójának kell viselnie. Különböző értelmezésekben a szennyező-fizet elv jelentheti a hatályos környezeti normák betartásának költségeit, illetve a szennyezés által okozott károk (externális költségek) megtérítését. Az Európai Unió az elvet egyelőre csak lazább értelmezésében alkalmazza, mert még nincsenek olyan eszközök (például szigorú környezeti felelősség, vagy környezetvédelmi adók), melyek alapján a szennyezőt az externális költségek megfizetésére kötelezhetné.

Az úgynevezett integrációs alapelv az Amszterdami Szerződés 3c Cikkelyében került megfogalmazásra. "A környezetvédelmi szempontok integrációja az Európai Unió szakpolitikáiba a holisztikus környezetpolitikához vezető első lépés, és mint olyan, a sikeres környezetpolitika alapfeltétele.”

A szubszidiaritás elve szerint az Európai Unió csak akkor cselekszik, ha a problémát hatékonyabban tudja kezelni, mint a tagállamok, a régiók, vagy a helyi hatóságok. A szubszidiaritás elve nem egyszerűen egy, a tevékenységek optimális szintjét (helyi, regionális, nemzeti, európai, vagy nemzetközi) meghatározó eszköz. Hatékony környezetvédelem csak a különbözőpolitikai szintek (európai, nemzeti, regionális, helyi) szereplőnek együttműködésével valósítható meg.

Mit jelent a szubszidiaritás? A hatáskörök elosztását szabályozó elv, mely szerint a döntéseket azon a hatalmi szinten kell meghozni, amely az Unió polgáraihoz a legközelebb esik. Azokon a területeken, amelyeken nem határoztak meg közös politikát (ahol tehát az Uniónak nincs kizárólagos hatásköre), ott csak akkor érvényesíthető a döntési jogkör, ha a kívánt cél tagállami szinten nem érhető el.

Ennek megfelelően a helyi közösségeknek kell dönteni, a rendelkezésre álló információk alapján, mik a közösség céljai, melyhez milyen stratégiát, forrásokat, információkat fog rendelni a várt eredmények elérésére. Az alábbi ábra ezt a folyamatot szemlélteti.

A helyi és regionális hatóságoknak különösen fontos szerepet kell játszaniuk, őrködvén a fejlődés fenntartható jellege fölött, az illetékes jogi-hatósági funkciójuk gyakorlásában, a jelentős számú jogszabály és rendelet betartatásában és a szubszidiaritás elvének konkrét alkalmazásában.

Azon a véleményen alapszik, hogy valós, széleskörű és tartós sikerek csak úgy érthetők el, ha a fenntartható fejlődés minden egyes helyi közösségben mélyen gyökeret ereszt és a közösség minden szegmense – legyen az egyén vagy szervezet – aktívan részt vesz a folyamatban, ezért az „Agenda 21” 28. fejezetében a régiók és önkormányzatok, helyi szervek számára külön is javaslatot tesz a helyi tervek kidolgozására. A fenntartható fejlődés eszméjének helyi szinten való működtetése és az ötletektől és a tervektől a tényleges tettekig való eljutás központi kérdés, amire sokféleképpen választ lehet adni: nem csak egyetlen jó megoldás van. Létezik azonban néhány fontos alapelv, amit figyelembe kell venni, hogy az akciók tényleg a fenntartható fejlődéshez vezessenek.

A folyamat általános keretet nyújt a globális célok helyi szintre való lebontásához, a globális és általános feladatokat a helyi feltételekhez, igényekhez és prioritásokhoz igazítja és helyi szinten kivitelezhető akciókká formálja a fenntartható fejlődés céljainak elérése érdekében.

A helyi gazdaság motorja a kollektív részvétel a „főcsoportok” részéről, ami nem csak a jobb minőségű környezet megteremtéséhez, hanem nagyobb társadalmi kohézióhoz is vezethet. Ez nem lebecsülendő, amikor korunk egyik legnagyobb problémája a kölcsönös bizalom folyamatos csökkenése a társadalom egyes csoportjai között. A részvétel erősebb hatású, mint bármilyen globális megállapodás vagy szerződés, mert közvetlenül érinti a közösségek mindennapjait. Ez lesz a következő fejezet témája.

A megvalósításában a regionális és önkormányzati szervek központi szerepet kapnak, mert:

A helyi természeti erőforrásokat gyakran bontják:

Az ásványi anyag-források többségükben nem megújíthatóak.

Természeti tőke

Ezek a jóléti építőelemek ugyan azok, amelyeket a "good governance" a jó kormányzás által a gazdasági növekedés alapfeltételeként szoktak azonosítani az intézményi megközelítést valló közgazdászok.

A "jó kormányzás" (good governance) nem más, mint egy képesség, a tőke (csak társadalmi) felértékelésére.

A természet nyújtotta lehetőséghalmaz és a tőke analógiája:

A természet általános állapota meghatározza azt, hogy milyen szintű szolgáltatásokat képes nyújtani.

Fontos megemlíteni, hogy a magas szintű ökológiai teljesítmény, csak úgy, mint a "jó kormányzás" feltételei,ott tudnak megvalósulni, ahol a háttérben a közösség kiegyensúlyozott társadalmi keretek között él.

A természeti erőforrások közösségi irányításában elsősorban a megújuló erőforrásokról lesz szó.

Abban az esetben, amikor egy adott csoportnak közös céljaik vannak, továbbá mindannyian meg vannak győződve afelől, hogy érdekeik sikeres érvényre juttatása esetén mindnyájuk jólét érzete javulni fog, akkor valószínűsíthetően szövetkezni fognak egy szorosabb együttműködés érdekében, racionális érdekek mentén, elfogadva mindeközben a közösség által meghatározott célokhoz tartozó jogokat és kötelezettségeket. Természetesen mindig lesznek kivételek, akik a közös szabályok figyelmen kívül hagyásával a saját önös érdekeiket helyezik majd a közös jó fölé. Amennyiben az egyén nem kizárható a közösségi javakból, akkor áll fenn a veszélye annak, hogy megpróbálja elkerülni a közösségi jó megteremtésére vállalt kötelezettségeit.

A fentiekből világosan következik, hogy egy helyi kollektív cselekvési intézmény életre hívása egy több fokozatú (cél - költség/haszon - egyén - csoport - stb.) döntéshozatali dilemma.

Fajlagos döntéshozatali módszerek

A fajlagos döntéshozatali rendszer alapja: a legtöbb döntési helyzet nem jelent problémát, ugyanis kiszámítható következményekkel tudjuk alátámasztani választásunkat. Vannak olyan helyzetek, amikor a választás nem egyértelmű: nehéz választani, mert a következmények nem kiszámíthatóak és az eredmények előreláthatatlanok a tudományos háttér hiányában.

A gyakorlatban egy egyszerű rendszermodellre alapozott eljárást ajánlunk.

A döntési rendszer alkalmazásának alapfeltételei:

A döntési folyamat során számos kérdés vetődik fel egyidejűleg. Például:

A döntési szituációk hat jelentős eljárási pontja

Think!‒ A probléma ténylegesen egy dilemma?

Decompose!‒ Cselekvés - körülmények - eredmények

Simplify!‒ A kezdetben a lehető legkevesebb paramétert vegyük figyelembe (idővel még kevesebbet!)

Specify!‒ Valószínűség, kívánatosság, pontatlanság, urnajáték!

Rethink!‒ Ellenőrzés szempontjából újra áttekinteni a döntési vázrajzot és finomítani az információkat amennyiben szükséges!

Sensibility!‒ A meghozandó döntés társadalmi, környezeti és gazdasági érzékenysége!

A természeti erőforrások helyi irányítása egy első fokú dilemma. Felmerül a kérdés, hogy mely intézményrendszer az, amely a leghatékonyabban lenne képes mind kezelni, mind pedig megőrizni a természeti erőforrásokat… az államhatalom, a magántulajdon vagy akár a hely közösségek? E három csoport közül melyik lenne az, amely képes egy generációkat áthidaló gazdaságpolitika kialakítására, valamint annak ellenőrzött megvalósítására? Melyik csoport az, ami a hosszú távú érdekeket a rövid távú haszon elé helyezné? A másodfokú dilemma az, hogy egy új intézmény létrehozása a közösségi erőforrások irányítására milyen haszonnal fog járni a közösség számára.

A bemutatott esetek jól mutatják, hogy a közös erőforrások rendszerének szervezése és működtetése, bár hosszú távon is életképes lehet, de semmi nem bizonyítja annak lehetőségét, hogy ez más történelmi periódus, geográfiai vagy társadalmi vonatkozásban is ugyanígy megvalósítható lenne.

A közös erőforrások fenntartható önszerveződő és önkormányzó rendszereinek elemzése

Nézzünk meg néhány svájci, japán, spanyol, Fülöp-szigeti és Egyesült Államok-béli történelmi és gyakorlati példát de itt meg lehetne említeni, még ha nem is teljes mértékben felel meg elképzeléseinknek Gyűrűfű ökológiai falut. A példák célja, bizonyítani a közös erőforrások fenntartható menedzsmentjének megvalósíthatóságát.

Általánosan elmondható, hogy az Elinor Ostrom által tanulmányozott négy közösségi erőforrás gazdálkodás (két erdőgazdaság és két vízgazdálkodás)kutatási eredményei megerősítik a svájci és amerikai tanulmányok azon megállapításait miszerint a szövetkezeti illetve gazdálkodási szabályok nem változnak olyan gyakran, mint a résztvevők egyéni stratégiái.. A közös szabályok időközönkénti megváltoztatása elbizonytalaníthatja a tagokat és azok stratégiáját a csoporton belül. Kijelenthető, hogy az együttműködési szabályok stabilitása garantálja a résztvevők elvárásainak és erőfeszítéseinek az állandóságát, ezek változtatása pedig akár a közösség felbomlásához is vezethet.Az Elinor Ostrom által tanulmányozott pédák:

Törbel természeti adottságát az alábbiak jellemzik:

Évszázadokon keresztül a helyiek saját földjeiken kenyérbúzát, zöldségeket és gyümölcsöt termeltek. Az állattenyésztés a közös legelőkön igen nagy szerepet játszott a helyi gazdaságban, úgymint az erdőgazdaság. A mai gazdaságot már nagyban a turizmus jellemzi, ennek ellenére a közösségi szervezetek nem vesztettek aktualitásukból.

A mezőgazdaság, az erdészet, a halászat és az akvakultúra fontos szerepet játszanak a regionális gazdaságban. Aquitaine a legnagyobb francia mezőgazdasági régió. A népesség10%-aa mezőgazdasági ágazatban dolgozik, míg az országos átlag e területen körülbelül 4%. Aquitaine híres bora a Bordeaux-i, ezen kívül főbb termékei az aszalt szilva, köztük a híres Agen szilva, valamint a szamóca, kivi, kukorica, répa…

A Landes erdeje 900 000 hektárt tesznek ki, az erdészet nagy része közösségi irányítás alatt van. A hagyományos tevékenységek, mint például az élelmiszer- vagy faipar, még ma is nagyon dinamikus ágazat

Saint Jean de Luz, Hendaye, Capbreton és Arcachon a fő halászati kikötői. Bassin d'Arcachon például az osztrigájáról híres.

Az építészeti, gasztronómiai, kulturális és természeti kincsei sok turistát vonzanak. Biarritz és Arcachon híres üdülőhelyek, de az Atlanti óceán partjai, Hendaye, St Jean de Luz, Capbreton, is igen vonzóak. Híres területei közé tartozik a Baszkföld, Perigord, Dordogne, Bordeaux, természetes kincsei, mint a Pilat buckák, a mészkő fennsíkjai, Quercy, a Landes de Gascogne, a Pireneusok, stb. Turizmus a régió bruttó bevételének 7%-át teszi ki.

A régiónak igen jó kilátásai voltak – és talán mondhatni, hogy vannak is –, de a modern gépesített mezőgazdaság, a turizmus, és főleg a kukoricatermelés rendkívül vízigényes. Ha a vízre úgy gondolunk, mint egy megújuló energiaforrásra, akkor be kell látni, hogy kellő figyelem, és megfelelő szervezés hiányában a „megújulási határát” könnyen túlléphetjük, ezt pedig a természeti tőke megsínyli.

Az intenzív mezőgazdaság kapcsán egyrészről a vízszennyezés okoz gondot, másrészről pedig a túlzott öntözés jelent problémát, ami a talajvíz készletet csökkenti (főként, ha ez a kérdéses vízmennyiség közvetlen összeköttetésben van a tenger vizével és veszélyezteti a talajvízegyensúly körforgását.).

A tenger és a talajvíz érintkezési felülete a Pireneusoktól a la Garonne öbléig nyúlik, így gyakorlatilag majdnem a teljes szakasz kontaktus felületnek tekinthető.

Évszázadokon keresztül a talajvíz nyomása magasabb volt, mint a tengervízé, tehát egyensúly állapotról beszélhettünk.

A kukorica termesztés meghonosításáig a vízkitermelés nem lépte túl az újra termelést.

Mint tudjuk a kukorica (vagy népies nevein tengeri, törökbúza, málé) a pázsitfűfélék családjába tartozó, lágy szárú, egylaki, vált-ivarú, egynyári növény. Két méter magasra is megnő, csöves szemtermést hoz. Amerikában őshonos, Európába a gyarmatosítással került. Onnan a 16. században a spanyol, portugál kereskedők vitték, terjesztették el Ázsiába, Afrikába. A hollandok, angolok kezdték termeszteni később Ausztráliában. Ma az egyik legnagyobb területen termesztett szántóföldi növény. A sok kiváló tulajdonsága mellett a XX. századra termesztésének egy igen nagy hátránya került előtérbe, a magas vízigény. Aquitaine régióban 299 000 hektáron folyik kukoricatermelés, ami 1/5-e az ősz mezőgazdasági területnek. 2.8 millió tonna évi kukorica hozamával a ország első a vetőmegtermesztésben is.

A 19. század végéig az ideiglenes egyensúly volt a meghatározó.

Azóta egyre több beszivárgást észleltek a Garonne öböl környékén, melyeket az intenzív mezőgazdaság mellett már a turisztikai igények is gerjesztettek.

A folyamatok aztán felgyorsultak, annál is inkább, mert a tudományos figyelmeztetések ellenére is sem politikai, sem gazdasági vonalon nem történtek komoly lépések, és a beszivárgások fokozatosan egyre nagyobb, mondhatni katasztrofális méretet öltöttek.

A fent leírt talajvíz tárolók rendkívül könnyen sebezhetők a túlzott kitermelés vagy/és környezetszennyezés révén. Ha minden évben több vizet szivattyúznak, mint ami újra termelődik – tehát a meghaladják a víztároló fenntartható hozamát – akkor a víztároló réteget adó kavics és homok tömörödik, csökkentve ez által a víztároló befogadó képességét. Amennyiben egy talajvíztároló tenger-közelben fekszik, és szintje a tengerszint alá esik, akkor sósvíz betörések keletkeznek a tengerpart mentén. A tengerpart melléki kutak kitermelését fel kell számolni, ugyanis ha nem állítják meg a folyamatos behatolást, a víztároló teljes egészében szennyeződni fog és használhatatlanná válik, mint vízbázis és mint tározó egyaránt.

A hatvanas évektől kezdve több tudományos munka jelezte – mi több, bizonyította –, hogy az Aquitaine-i vízbázis fenntartható hozamát mára már túllépték és ennek komoly hatásai lehetnek a társadalomra és a gazdaságra is.

Az évek folyamán a (megoldatlan) problémák száma csak folyton nőtt:

A fenntartható vízkitermelés visszaállítására három azonnali intézkedést dolgoztak ki:

Második lépésként összegyűjtötték a lehető legtöbb információt az Aquitaine-i vízkészletekkel kapcsolatban, és abban bíznak, hogy ha ezeket az eredményeket a lakossággal is megismertetik, akkor mindenkit együttműködésre tudnának késztetni.

Nem lehet minden helyzetre/körülményre kiterjedő útmutatást adni, annál is inkább nem, mert egy közösség működése a partnerek elkötelezettségétől is nagyban függ. Egyetlen logikus felépítésű tervezet sem képes biztosítani minden egyén megfelelő szintű együttműködését – még a legjobb elveken alapuló közösségi szabályozás keretében sem.

Az eddig leírtak egyértelműen bizonyítják a lehetőségét a természeti erőforrások helyi közösségek általi kezelésének, de ez nem jelent szabályszerűséget a közös erőforrás gazdálkodás területére nézve.

A policentrikus állami intézmények (járás)

A helyi közösségekkel ellentétben a policentrikus állami intézmények államhatósági jogokkal is rendelkeznek, minek következtében, illetékeket vethetnek ki, adót szedhetnek, kötelezhetik a közösségi tagokat kötelezettségeik betartására, bírósági eljárást kezdeményezhetnek, vagy szolgáltatásokat nyújthatnak. Ha a policentrikus intézmény, mint regionális szervezet működik, a tagok, vagy azok szövetsége hatáskörén belül szabadon jár el.

A járás nem más, mint egy állami vállalkozás, ami több szervezettel együttesen valósítja meg a kitűzött erőforrás gazdálkodási célokat. Tehát a központi hatalom helyett kialakult egy policentrikus állami intézmény a kifinomult eljárási rendszerek megvalósítására.

Nézzünk egy példát. Az Egyesült Államok képes volt visszaállítani a víztározók teljes kapacitását, továbbá megvalósítani egy „édesvíz sorompót” a tengervíz és az édesvíz tározók között, ugyanis rendelkezik azzal a szükséges állami hatalommal és forrásokkal, aminek következtében a felmerült költségek fedezete adó illetve illeték formájában beszedhetővé vált. Egy hasonló intézmény képes lehet arra is, hogy elhárítsa a fizikai akadályokat a víztárolók építése, illetve a talajvíztározók újratöltése kapcsán, mind ezek birtokában pedig képessé válik nagy vízgyűjtő területek vízhasználatának hatékony irányítására is. A vízgyűjtő medence menedzsmentjének társadalmi, gazdasági és pénzügyi vonzata egyaránt nagyságrendekkel kisebb, mint a károsodása illetve megsemmisülése esetén bekövetkezett anyagi károk költsége.

A természeti erőforrások helyi közösségek által gyakorolt irányításának keretei

Napjainkban a közös erőforrások rendszerének irányításában a piacgazdaság és az állami hatósági szerveztek vesznek részt elsődlegesen. Ez a politikai koncepció a legtöbb esetben vagy a Hardin által leírt „közvagyon tragédiájához” vagy „a rab dilemmájához”, vagy pedig a politikai irányokat megkerülve a Marcos Olson által ajánlott kollektív cselekvéshez vezet. A három modell nem képes a kollektív haszon érdekében történő működésre.

Az „eltulajdonítók” egy bizonyos része, az Egyesült Államokban, Fülöp-szigeteken, Japánban, Spanyolországban, vagy éppen Svájcban évszázadok óta képes kezelni a másodfokú dilemmát és létrehozni az ehhez szükséges intézmény rendszerét.

A megoldási javaslatok bár eltérőek, de a fő cél minden esetben ugyanaz: az erőforrásokkal való fenntartható gazdálkodás a közös és személyes javak érdekében.

Az egyes erőforrás-áramlási egységek elosztása eltérő, de a közös erőforrások rendszerében soha nem volt privatizáció. Ez utóbbi nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egyes víztározó rendszerek gazdaságában policentrikus állami intézmények is részt vállaljanak. Bizonyítható, hogy egyetlen sikeres természeti erőforrásoknak a helyi közösségek által gyakorolt irányításában és tulajdonjogában sem észleltünk igazságos állami beavatkozást. A legtöbb sikeres intézményrendszerben viszont megfigyelhető egy jól működő állami közreműködés, még ha az nem is mindig súrlódásmentes.

A piacgazdaság keretein belül azonban az államnak pontosan definiálnia kellene egy alkalmazható jogi szabályzórendszert, amit a természeti erőforrások védelmében érvényesíteni szükséges. Be kell azonban látni, hogy az eltulajdonítok által létrehozott közös erőforrások rendszerének működése sem mindig optimális.

Az, hogy miként viszonyul a közösség tagjai közül vezetői pozícióba került egyén az intézményi szabályrendszer megváltoztatásához, nagyban függ attól, hogy milyen megbízható információi vannak a várható előnyökről, hozamról, és annak hátrányairól.

A költségek megítélése szintén a rendelkezésre álló információktól, azok hitelességétől és megbízhatóságától függ. Hogy a lehetséges, szóba jöhető alternatívák közül (melyek a változás és a „status quo” állapotai között szabadon változhatnak) melyiket választja a vezetői státusszal rendelkező egyén, az annak a függvénye, hogy a kalkulálható költségvonzat pozitív, vagy éppen negatív irányban módosítja az aktuális helyzetet. Ez utóbbi alapján lesz képes a vezető a döntéshozatalra a természeti erőforrások helyi közösségek által gyakorolt irányítást és tulajdonjogot szabályozó intézmény létrehozásáról, vagy éppen annak szabályzati módosításáról.

Ha az alábbi három feltétel teljesül, akkor az intézményi elemzéseket végző személynek csak a változó értékeket kell előrelátnia ahhoz, hogy mérlegelni tudja az egyéni stratégiákat:

A várható hozamok értékelése

Egy „eltulajdonító”, vagy elemző költséghaszon-elemzése, illetve az annak segítségével készült megbízható hozamértékelés abban az esetben mondható megfelelőnek, ha az alábbi kérdésekre a dokumentáció megadta a pontos válaszokat:

A fenti kérdések megválaszolása, nagyban függ néhány jellemző helyi faktortól: Ilyen például:

A már meglévő és működő szövetkezetek, vagy egyesületek helybeli jelenléte segítséggel tud lenni a fenti kérdések megválaszolásában.

A várható haszon elemzéséhez szükséges információkat be kell szerezni, majd pedig ezután következik az adatok logikus folyamatokba szervezése és elemzése.

A költségek becslése és elbírálása

A költségekkel kapcsolatos információk feltárása szintén a társadalmi, kulturális, politikai és helyi adottságok függvénye. Kettő nagy kategória határozza meg az intézményi rendszerek szabályozásának költségeit:

A vonatkozó információk összetettsége végett azok maradéktalan begyűjtése szinte lehetetlen vállalkozás.

Az intézményi alapszabályokat általában szekvenciálisan szokták módosítani. Azon szabályok esetében, melyek kevés költséggel és egyben nagy hozammal járnak, a módosítást nagyobb eséllyel végre lehet hajtani, ellentétben azokkal, ahol a változtatás költségvonzata jelentősebb.

A kidolgozott stratégiák meghatározó szerepet játszanak mind elkötelezettség szempontjából, mind pedig az alapszabályok lefektetése – mint továbbfejlesztés – szempontjából. Például, abban az esetben, amikor néhányan konfliktuskereső stratégiát folytatnak, a szabályok elfogadtatásának költségei megtöbbszöröznek.

A meglévő, korábban elfogadott alapszabályok módosításának is meghatározó szerep jut a kormányzási költségek vonatkozásában. A működési szabályok módosulása hatással van az „eltulajdonítók” költségeire, azon belül is például az osztalékukra. Az osztalékok változása módosító hatással lesz a rendszerben uralkodó konfliktus helyzetekre, ami megnehezíti a jövőbeli közös megállapodások lehetőségeit.

Amennyiben léteznek közös megegyezésen alapuló előírások az alapszabályok módosítására abban az esetben a módosítás költségei is tervezhetőbbé válnak. Előfordulhat olyan eset is, amikor az „eltulajdonítóknak” hatósági engedéllyel kell rendelkezniük az alapszabályok módosításhoz, ilyenkor a költségek hathatós növekedésével kell számolni.

Előfordulhat, hogy a múltban az „eltulajdonítók” már komolyabb összegeket kifizettek legális, vagy akár illegális úton, ez a tény pedig meghiúsíthatja az alapszabály módosító terveket, ugyanis nem csak a jelentős várható kiadások, de a kiszámíthatatlanság is fékező erőként hat ilyenkor. Természetesen az is komoly szerepet játszik a költségek alakulásában, hogy mit engedélyez, vagy éppen mit nem a felügyelő hatóság, nemzeti törvény, esetlegesen az alkotmány.

Az alapszabály felügyeletének költségei

A költségek egy részét az alapszabályzatban foglalt kötelezettségek teljesítésének ellenőrzése képezi. Felül kell vizsgálni, hogy a közösség tagjai teljesítik-e az alapszabályban lefektetett vállalásaikat, nem szegik-e meg az abban foglaltakat. Ez egy rendkívül idő- és költségigényes folyamat, ellenben fontos, ugyanis a rendelkezésre bocsátott erőforrások más tevékenységek költségeinek fedezetére nem használhatók fel. Valamely közhatalmi ellenőrzés, bírósági végrehajtással, komoly költségeket, és ebből kifolyólag jelentős haszonkiesést jelenthet. Az ellenőrzési folyamatok jelentős mértékben függnek a közös erőforrások fizikai, piaci tényezőitől, a kitermelési technológiáktól, stb. Minél jelentősebb a szóban forgó erőforrás, annál magasabb annak ellenőrzési költsége. Szem előtt kell tartani annak határait, és azt, hogy kik férnek hozzá a kérdéses erőforrásokhoz, és milyen mértékben részesülhetnek az erőforrás áramlási egységekből. Ellenkező esetben az erőforrás fenntarthatóságát kockáztatjuk.

A szabályozásnak csak akkor van értelme a működés szempontjából, ha azt megfelelő időközönként felülvizsgálják. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ellenőrzések gyakorisága jelentős hatással van a költségekre, ennek következtében pedig a haszonra.

A rendszeres időközönként végzett közös erőforrás ellenőrzések (például alpesi legeltetés, erdőgazdaság stb.) jellemzően alacsonyabb költségvonzattal bírnak, mint azok, ahol az eltulajdonítók kvótáinak betartását, technikáját és mennyiségét vizsgálják.

Végül, de nem utolsó sorban pedig az ellenőrzési költségek alakulását az is befolyásolja, hogy a nemzeti, nemzetközi, regionális hatóságok és igazságszolgáltatás, milyen mértékben fogadja el a lokális közös erőforrások legitimitását.

Egyes országokban a kormányok jelentős támogatást nyújtanak a helyben történő közös erőforrások rendszerének működtetéséhez, míg más helyeken a nemzetközi „eltulajdonítók” helyzetén kívánnak javítani (mint például a halászati eszközök fejlesztésével - nemzetközi vörös tonhal halászat), és teszik kockára ez által a természeti erőforrások elbíró képességét.

Az alapszabály módosítás folyamata

Nyilvánvaló, hogy egy versenyen alapuló piacgazdaságban a szabályozás a versenyképesség optimalizálásának érdekében történik, ahol az egyensúly megőrzése nem lesz a modell fő erénye, sem célja. A szabad és versenyképes piacgazdaság hajtóereje a profit és ennek megfelelően szabályozási rendszere is ez utóbbit fogja a legfontosabbnak tartani. Az egyének belső értékrendszere, racionálisan, ugyanezt helyezi a középpontba.

A természeti erőforrások helyi közösségek által gyakorolt irányítása nem a fentebb említett alapokon nyugszik, így nem is lehet elvárás, hogy hatékonyság terén versenyképes legyen. Ilyen rendszerben nem releváns a piaci ár kérdésköre, a nem monetáris alapokon nyugvó közösségi kapcsolatok helyezendők előtérbe.

A gazdasági rendszert új alapokra kell helyezni. Olyan alapokra, aminek a segítségével a jövőben a krízishelyzetek elkerülhetővé válnak. Elengedhetetlen az egyének belső indíttatása, továbbá a gazdálkodás eddigi sikereit, sikertelenségeit, a vezető személyek véleményét szem előtt tartva kell célul kitűzni és megvalósítani a közös erőforrások rendszeréből való erőforrás-áramlási egységek eltulajdonításának korlátozását.

A helyi intézményi rendszerek kialakításának alapjai

Alapvető fontosságú egy új intézményi rendszer létrehozása esetén a helyi és általános rendszerek megértése céljából a helyi közösségek homogenitása és a tagjainak megalapozott, érdekmentes továbbá kiegyensúlyozott információs rendszerének kiépítése.

Egy új irányvonal a természeti erőforrások helyi közösségek által történő irányításában és tulajdonjogában csak a közösség tagjainak teljes együttműködésére alapozva építhető fel, ennek szükségességét a fenti példák is megerősítik.

Az alábbi feltételek teljesülése elősegítheti a közös megállapodás megvalósulását:

Akár a regionális, akár pedig a nemzeti kormányszervezetekről legyen szó, amennyiben nyitottak lennének a változásokra, és a fenti problémakörrel szemben pozitív magatartást mutatnának, akkor jelentős segítséget tudnának nyújtani mind a szervezés, mind pedig az alapvető felszerelések beszerzése terén. Persze ez zömében csak gondolati szinten marad meg, tekintettel arra, hogy a valós viselkedésmód nincsen éppen összhangban a fentebb említettekkel – még akkor sem, ha korrupcióról szó sincs –, a helyismereti információkkal és közösségi elképzelésekkel ellentételesen cselekszik, többnyire rendkívül magas költségvonzattal.

A fentiekre való tekintettel fel kell készülni egy fundamentális és világméretű intézményi rendszerváltásra.

Az összetett és egyben bizonytalannak minősülő kulturális, politikai, gazdasági, klimatikus és természeti helyzetekben – amit még tovább bonyolít a közösség egyes tagjainak viselkedése és stratégiája – döntéshozatal esetén nem szabad meghazudtolni emberi mivoltunkat.

Az energia-megtakarítási programot foglalja megába. A közvilágítási rendszerek fogyasztásának csökkentését, a közszolgálati hivatalok energia felhasználásának optimalizálását (fűtés, világítás, szervezési megoldások stb.). A program egyik legfontosabb feladata a lakossági energia fogyasztás hatékonyabbá tétele. Nincs fenntartható fejlődés energiatakarékosság és a hagyományos energiahordozókról, megújuló energiákra való áttérés nélkül.

A megoldást egy Dániából származó példán keresztül szemléltetjük:

Dániában az "Energia 2000" elnevezésű program keretében folyamatosan ellenőrzik az energiafogyasztást és kutatják a megújuló energiaforrások alkalmazásának lehetőségeit. A hatékony megoldásokat késedelem nélkül bevezetik. 1994-ben az energiafogyasztás nem növekedett a jelentős (4,7%!) nemzeti össztermék növekedés és árfolyam emelkedés ellenére sem. A megújuló energiaforrások használata az összes fogyasztás 8 % - át képviseli.

A Dán Energia és Környezetvédelmi Minisztérium energiapolitikai céljai között szerepel a CO₂ kibocsátás 20 %-os csökkentése az 1988. évi értékéhez viszonyítva.

A magánszektorban az energia árszabályozáson kívül a jogszabályi ösztönzés hatására az ingatlanok energiafogyasztása mintegy 40 %-al csökkenni fog.

Ha egy épület tulajdonosa változik, akkor az engedéllyel rendelkező konzultáns irodák valamelyike (Dániában kb. 600 iroda) készít egy energiamérleget annak érdekében, hogy a lehető leggazdaságosabb energiafogyasztást érjék el az amortizációs idő alatt. (Ennek a hatékonysági vizsgálatnak az elvégzését iktatta törvénybe 2010-ben a francia állam a Grenelle de l'environnement megvalósítása kapcsán és vezette be az épületek energia címkézését.)

Dániában 1986 után bevezették az hő- villamos energiával kombinált központi fűtési rendszereket. Az állam kötelezi az elektromos energiatermelő vállalatokat a földgáz, a hulladékégetők, a lokális biomassza források, és a szél energiájának használatára.

Avedöreben, Koppenhága déli részén 1990-re egy olyan központot hoztak létre, mely 92 %-os hatásfokkal (világrekordnak számít) hasznosítja a szén energiáját. A füstgáz tisztítás megoldása is követendő modell értékű, mivel a kéndioxidból építőipari gipszet nyernek. A salakot és hamut pedig az útépítésben hasznosítják.

Koppenhágában támogatják a biomassza energiájának hasznosítását. Az elektromos szolgáltató vállalatokat kötelezik a szalma és a hulladékfa hasznosítására. Az energiahatékonyság és takarékosság érdekében szabályozzák az elektromos berendezések maximális fogyasztását is.

Dánia vezető a szélerőművek gyártásában és itt működik a legtöbb Európa szerte. Kis népességének köszönhetően a szén-dioxid kibocsátása igaz 11 %-kal csökkent, de elektromos áram importja megduplázódott. A szélturbinák környezeti mérlege, gazdaságilag, mint környezetvédelmi szempontból elég kiábrándító. Hol a hiba? A fejezet végén már ott lesz a válasz.

Az elviselhető energiagazdaság helyi szinten való megvalósításának három alapja:

A folyamat elindításához először fel kell térképezni a település legnagyobb fogyasztóit: háztartások, ipar, szolgáltatások, kereskedelem, idegenforgalom, mezőgazdaság, önkormányzat stb. Ez az első felmérés pontos adatokat és kiindulópontot fog szolgálni az energiastratégia kialakításához és a célcsoportok pontos meghatározásához. Szintén része a stratégiai tervezésnek az energiahordozók felhasználási részarányának felmérése, valamint a település energia használatából származó szennyezések csökkentési irányvonalainak meghatározása.

E felmérések alapján lehet kidolgozni a település energetikai stratégáját a fentebb említett három európai célkitűzésekkel megegyező irányban:

Energiahasználat csökkentése, az első és legfontosabb lépés főképpen a legnagyobb energia felhasználónak számító, gazdaságilag fejlett államokban. Hogyan lehet a felhasználókat kisebb energiafogyasztásra ösztönözni? Elsősorban a fogyasztók tájékoztatása révén. Például ismertetni lehetne, hogy milyen előnye származik abból a fogyasztónak, ha gazdaságosan bánik az energia felhasználásával. Másodsorban gazdasági, adóügyi ösztönzésekkel, szabályozási eszközökkel és végül önkéntes megállapodások alapján. Fontos, hogy az önkormányzatnak kell példamutatóan cselekednie és saját energia fogyasztását csökkenteni, erre a példára alapozva lehet a magánszektort energiatakarékos magatartásra ösztönözni és végül a lakosságot a probléma fontosságáról meggyőzni.

A szennyezés csökkentése érdekében meg kell határozni az elérendő célokat:

A helyzetfelmérés alapján megismerjük az energiahordozók felhasználási részarányait, melyből következtethetünk a keletkezett szennyezőanyagok összetételére és mennyiségére megkönnyítve ily módon a stratégiai döntéseket.

A stratégiai tervek készítésénél soha nem szabad elfelejteni, hogy éppen a megújuló energiai források azok melyeket a leggazdaságosabban helyi szinten lehet kezelni. Az alábbi példák néhány lehetőséget próbálnak feltárni.

A WTO fő célja a szabad kereskedelem biztosítása– mindenféle akadály nélkül –, legyen az vám vagy éppen technológiai vonatkozású. Ily módon a globalizáció a fő csapásvonal. A WTO-nak nem kifejezett célja az általunk definiált „fenntartható kereskedelem”kiépítése, amit éppen úgy próbál megakadályozni, mint például a Tobin – Spahn illeték bevezetését.

1999-től kezdődően, az EU elkötelezte magát a fenntartható fejlődési hatásvizsgálatok kötelező jellegű elkészíttetése mellett (gazdasági, társadalmi és környezeti hatásvizsgálat kereskedelmi megállapodások elfogadása előtt), mely része kell, hogy legyen a döntéshozatali folyamatoknak. Az EU többször felvetette a környezetvédelmi szempontok figyelembevételét WTO-n belül. A túlnyomó többség azonban sajnálatos módon ellenzi ezen tárgyalások elindítását. A kifogás pedig a fejlődő országokkal kapcsolatosan jelenik meg, mondván a környezetvédelmi tárgyalások esetlegesen korlátozhatják áruik piacra kerülését. Az Egyesült Államok és Kanada elsősorban a miatt ellenzi, hogy az EU sem óhajt érdemben tárgyalni mezőgazdasági támogatások korlátozásáról, és tartanak attól is, hogy az öko-címkék vagy éppen az elővigyázatosság elve alapján a géntechnológiával módosított szervezetek (GMO-k) terjesztését megpróbálja megakadályozni. Tárgyalások folynak, hogy miként lehetne a kereskedelmi korlátokat csökkenteni a környezetvédelmi szolgáltatásokkal és termékekkel szemben. Ezzel párhuzamosan, a WTO szakértők igyekeznek világosan meghatározni, hogy mit is értünk "környezeti javak" alatt.

Kereskedelmi és társadalmi tét

A bővülő kereskedelmi és ipari befektetések negatív hatással vannak a fejlődő országokra, ahol a minimális munkajogi normákat már-már rutinszerűen sértik meg, a csoportosulások pedig többnyire tiltottak. Sajnos ez a problémakör még mindig fenn ál, továbbá sem az emberi jogok, sem pedig a munkajog nem alapfeltétele a nemzetközi kereskedelemben való részvételnek. Számos kontinenst lehetne példaként idézni, ahol nem tartják tiszteletben a vonatkozó nemzetközi szerződéseket. Hány olyan ország van, ahol napi 12 órát dolgoznak a munkavállalók heti hét napon, havi 200 € alatti fizetésért... Ebből a kereskedelmet torzító helyzetből csak a nemzetközi tőke húz hasznot, egyrészt a fejlődő országok munkaerejének rabszolgamódú kihasználásával, másrészt a munkaigényes termelés de-lokalizálásával fejlett országokból, ahol a társadalomra hagyják az ily módon keletkező munkanélküliek ellátását. Ellent mondva ezzel Adam Smith-nek, és a munkamegosztás elméletén alapuló új értékrendnek.

A fenti nemzetközi kereskedelem egyik szociális szempontból elfogadható változata.

A "méltányos kereskedelem":

igazságos és méltányos elosztása:

úgy, hogy az alacsony jövedelmű kézművesek és gazdák egyaránt megfelelő megélhetést tudjanak maguknak biztosítani munkájuk következményeképpen. Ez által elősegíthető a környezetbarát termékek, mint például a biotermékek értékesítése.

A fair trade abban különbözik a hagyományos kereskedelemtől, hogy az előállítás tényleges költségét és a gazdálkodók megélhetését figyelembe vevő minimumárat garantál a termelőszövetkezetekbe tömörült termelőknek, és ez által védelmet nyújt számukra a világpiaci ingadozások, a dömping, a kizsákmányolás és az eladósodás ellen. Ha az adott termék világpiaci ára a fair trade által megszabott minimálár alá megy, abban az esetben a fair trade termelők továbbra is a minimumárat kapják, ellenben ha fölötte van, akkor a világpiaci ár kerül kiszabásra. Ezen felül minden méltányos kereskedelem keretein belül értékesített termékért fair trade prémium jár, amit a szövetkezetek szociális, gazdasági vagy környezetvédelmi fejlesztésekre – például iskolák, egészségügyi intézmények, utak stb. – használhatnak fel.

A szövetkezetek tulajdonosai csak a dolgozók lehetnek, és demokratikus módon kell működniük. Követelmény:

Az elmúlt húsz évben gyakran találkozhattunk a "helyi", lokális, vagy „közelségi” kifejezéssel. A "helyi munkahelyek", a "közösségi rendvédelem" a magánszemélyek közötti „közelség" fontosságát hangsúlyozza, miközben egy „közelségpolitikát" hoz létre: ezek gyakran használt kifejezések, manapság rendkívül divatosak, ezáltal hozzájárulnak a kifejezés zavaros, nem kifejezetten egyértelműséget sugalló használatához.

Nincs normatív maghatározás arra, hogy mit értünk pontosan a „helyi” jelző alatt. A „közelség” egy olyan komplex fogalom, amely jelenthet egyfajta földrajzi és/vagy időbeli közelséget, azaz, hogy nagyon rövid idő alatt lehet eljutni adott helyre, vagy éppen jelenthet egy fajta relációs közelséget, ami pedig egy minőségi fogalom az emberi kapcsolatokban.

Az Oxford Dictionary több definíciót ad a „helyi, vagy közelségi” kifejezésre:

Cavard Pascal, a helyi üzletek részére ajánlott könyvében elismeri, hogy "a közelség fogalma” több valóságot fed egy időben, attól függően, hogy a kiskereskedők, a fogyasztók, illetve szociológusok oldaláról nézzük-e. De ha összekötjük a termelést és a kereskedelmet, és ezt helyi, vagy lokális kereskedelemnek nevezzük, akkor a fogalom máris sokkal átláthatóbb lesz. A helyi termelői és kereskedelmi rendszer összekapcsolódása révén életre kel az úgynevezett „helyi kereskedelem”, amely az elérhető, és egyben legközelebbi termékeket forgalmazza.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy minden lehetséges esetben a földrajzilag legközelebb eső lehetőségeket fogjuk előtérbe helyezni, amennyiben a kívánt minőség számunkra ugyanúgy megfelelőnek mondható. Tehát például a fokhagymát nem Kínából kell importálni, hanem a helyi termelőktől célszerű megvásárolni.

Ami a nemzetközi kereskedelem, helyire történő szűkítését illeti, a probléma sokkal összetettebb, mert a rendszert több szinten kell átalakítani. Egyrészt meg kell szervezni a helyi fogyasztóktól elvárt termékek és szolgáltatások kínálatát, másrészt változtatni kell a fogyasztási szokásokon. Mindkét probléma megoldása politikai elszántságot és társadalmi egyetértést kíván.

Nincsen jól megalapozott, régóta működőképes alapja az ilyen jellegű kereskedelem bevezetésének, debe kell látni, nem is igen lehet, hiszen ahány helyi közösség létezik, ahhoz éppen annyi kulturális különbség tartozik.

A helyi élelmiszer ellátó rendszer (local foodsystem LFS) főbb körvonalai

A helyi élelmiszer ellátó rendszeren egy adott régióban földrajzilag is körülhatárolható, gazdasági-társadalmi formációt, ill. ökoszisztémát értünk, amely speciális természeti (talaj és éghajlati stb.) adottságokkal, mikroorganizmusokkal, növény- és állatfajtákkal, valamint emberi, technikai erőforrásokkal és infrastruktúrával jellemezhető.

A rendszer működésének alapja a térségben élő élelmiszer-termelők és fogyasztók közvetlen kommunikációja, ezen keresztül a térségben előállított mezőgazdasági és élelmiszer termékek szervezett és hatékony hasznosítása a térség élelmiszer önellátásának fejlesztése, (Vörös, M., 2009).

A stratégiai szolgáltatástervezés első lépéseként el kell dönteni, kik a partnerek. Létre kell hozni társulásaikat.

A második lépés a közösségi prioritások kijelölése. Ez természetesen minden településen más és más lehet. Léteznek tágabb körből érkező, ösztönző hatások.

A globális célkitűzés az összes polgár jólétének folyamatos javítása, a gazdasági megfelelő hajtóerejéről és kereteiről való gondoskodás, a piac verseny biztosítása, az ipar, az energetikai, a területfejlesztési és mezőgazdasági politikákhoz és az árukat rendeltetési helyükre valójában eljuttató szállítási politikához való hozzájárulás.

Mindezen politikák között kölcsönhatás és verseny áll fenn. A természeti közeg tűrési szintje a legfőbb korlátozó tényező a hatékonyság és a gazdasági növekedés terén.

A kidolgozott stratégia a növekedési modellek átalakításának végső célján alapszik, tehát a fenntartható társadalmi fejlődés útjára kell rátérni.

Ez az alábbiakat feltételezi:

Stratégiai szolgálattervezés

Jelen fejezetben, a problematika elméleti részével foglalkozunk, a példaértékű projekteket Egyek, Karcag és Kunmadaras településeken végeztük 1999 és 2002 között, továbbá már 2002-ben bemutattuk az „Útmutató a Fenntartható Fejlődés Helyi Programjai (Local Agenda 21) elkészítéséhez” c. tanulmányban

A) Partnerkapcsolatok

Szervezeti struktúra kialakítása, a szolgáltatások felhasználói és nyújtói a közös tervezésről partnerségi megállapodásokat kötnek.

B) Közösségi prioritások kijelölése

A szolgáltatási igények, problémák felfedése és rangsorolása közösségi konzultációkon keresztül.

C) Állapotfelmérés

A kiemelt szolgáltatási igényekhez és problémákhoz kapcsolódó szolgáltató rendszerek felülvizsgálata.

A rendszer bevezetésének és működtetésének alapjai

Az ideális menedzsment rendszer leírásakor a szerzőt a tipikusnak mondható menedzser lelki képe vezette, olyan szakemberé tehát, aki már felismerte a strukturált menedzsment rendszer bevezetésének szükségességét. Ennek megfelelően az alábbihoz hasonló kérdésekre keresi a választ:

A lokális, vagy közelségi termelés és kereskedelem stratégiájának fényében és a stratégiai terv szem előtt tartásával kell bevezetni a programot a kidolgozott eljárások, folyamatleírások alapján, amely a stratégiának menedzsment rendszeren belüli (például EMAS) hatékony működését szolgálja. A program arra irányul, hogy teljesítsék az Önkormányzat politikájában megfogalmazottakat a fenntartható társadalmi fejlődés folyamatos javítása érdekében.

A bevezetés, működtetés első fázisa az elgondolások és alapelveken nyugvó intézkedések rendszerének meghatározása és ezen különböző intézkedések összefüggéseinek harmonizált kidolgozása a kitűzött célok elérése érdekében.

A különböző intézkedések közül az alábbiakat kell kiemelni:

A bevezetésének első fázisában helyénvaló megteremteni és teljessé tenni a következő előzetes feltételeket:

A bevezetés, működtetés második fázisának fontosabb feladatai a következők:

Ez magában foglalja a felügyelet minden vonatkozó tevékenységét, területét:

A rendszer működésének belső auditálását, a szükséges korrekciók meghatározását az Önkormányzat kijelölt szakemberei végzik, a feladat által megkívánt ütemezésben (várhatóan havonta).

A fenntartható társadalmi fejődés egy olyan fejlődés, ami úgy biztosít alapvető környezeti, gazdasági és társadalmi szolgáltatásokat, hogy közben nem veszélyezteti azoknak a rendszereknek az életképességét, amin ezen szolgáltatások alapulnak.

Néhány példa

A legújabb kulináris divat Localvore az 5 csillagos éttermekben.

Még Mr. Barack Obama amerikai elnök is kérte, hogy a fehér házban amennyire lehetséges, csak helyileg előállított termékeket használjanak és szolgáljanak fel. Ez bár még nem maga a győzelem, de minden esetre egy jelentős lépés a jó irányba.

Locavore.

Amerikai NGO kezdeményezés, alapelve, hogy csak 160 kilométeres körzetből származó élelmiszereket fogyasztunk az évszakoknak megfelelően.

A svájci szervezet a távolságot 160-ról 100 kilométerre csökkentette.

Az un. „élelmiszer-mérföld” (foodmileage FML) mutatója:

„A szállított élelmiszer mennyiség (t) szorozva a szállítási távolsággal (km)…” (MAFF, 2008b).

Ennek további csökkentésére bevezetné a Grenelle de l'Environnement által tárgyalt CO₂ szállítási díjat, a szállítás módjától függően. A tonna / kilométer skálán a légi szállítás lenne a legdrágább és az állati erőre támaszkodó szállítás a legelőnyösebb.

Ezt a modellt a mezőgazdaságban is meglehetne valósítani.

Pénznélküli kereskedelem

Ha nincs közvetítő eszköz, akkor kezdetleges, pénz nélküli cseréről beszélünk. Pénznélküli kereskedelem folyt a 2. Világháborúban, amikor a nemzeti valuták leértékelődtek.Ez a folyamat abban a pillanatban véget ért, amikor újra megbízható értékű valuta került forgalomba, amely elősegítette a gazdaság általános fellendülését. Ma néhány helyen újra próbálkoznak, helyi fizetési eszközök, vagy a csere bevezetésére. Nézetem szerint ennek a jelentősége megmarad egy folklorikus szinten és nem ajánlanám egy helyi közösségnek, nem ajánlanám a helyi/térségi kártyarendszer bevezetését sem, mert külfüldi tapasztalatok is igazolják, hogy ezek vagy diszkriminatívak (bizonyos fogyasztási cikkek kizártak, kisebbségiek szociális ellátására használják, stb...), vagy alacsony hatásfokúak. Nem is beszélve arról, hogy a fogyasztó, ha akarja, ha nem, olyan árucikkekre tart igényt, amelyeket csak a nemzetközi piacon tud megvásárolni. Meg vagyok győződve, hogy aki helyi termékeket óhajt fogyasztani, azokat a nemzeti valutával is meg tudja venni.

A mikro-hitel a kis hitelek kategóriájába tartozik (átlagosan1000 USA $-nál kevesebb), azzal az alapvető különbséggel, hogy a kamatok jóval a kereskedelmi kamatok alatt maradnak (néhány pénzügyi intézménynél kamat nélkül, vagy csak nagyon kis kamatra kölcsönöznek, de mások akár 20-30 %-ot is elkérhetnek). A hitelek főként családi vállalatok, vagy közösségi kezdeményezések beindításához szükségesek. A Grameen Bank kiváltságosai közé tartoznak például azok az asszonyok, akik kulturális okokból kifolyólag többnyire kizártak a közösségi életből és a tradicionális hitelkereskedelemből. Ezt az orientációt követte vagy követi a legtöbb „mikro-hitel intézet”.

A mikro-hitelek legtöbbször szorosan kapcsolódnak az informális szektorban dolgozókhoz. Segíti a kiskereskedőket, az eszköz-, vagy állatvásárlást a mezőgazdaságban, úgy, mint a kézműves iparban.

A mikro-hitelek megpróbálják hitellel ellátni azokat, akik valamilyen okból kizártak a hagyományos pénzügyi- és bankrendszerből. Tehát azt a társadalmi réteget célozza meg amelyek, főleg a fejlődő – de nem csak ott – országokban kerültek kizárásra a klasszikus hitelszolgálatból. A mikro-finanszírozás és a mikro-hitelek arra hivatottak, hogy segítsék és később támogassák a kis méretű gazdasági vállalkozásokat. A mikro-finanszírozás nem korlátozódik kizárólag a mikro-hitelszolgáltatásokra, hanem megpróbál egy széles skálájú pénzügyi szolgáltatást biztosítani, többek között a mikro-takarék szövetkezeteken és a mikro-biztosításokon keresztül.

A célok

Az elsődleges cél a gazdaság fejlesztése és a szegénység felszámolása egy új támogatási forma révén, amely nem emlékeztet a megszokott szociális és egyéb segélyekre. Lehetőség nyílik úgy kölcsönözni kisebb összegeket – olyan országokban vagy területeken, ahol a megtakarítások alacsonyak, és nem hitelképesek az emberek –, hogy azok segítségével új vállalkozások alakulhatnak, ezzel párhuzamosan pedig új munkahelyeket jönnek létre.

Kezdetekben a mikro-hitelek mindössze 1 millió USA $-al rendelkeztek, ma pedig a kinnlevőségük meghaladja a 100 millió USA $-t is,miközben a hitelezők száma úgy becsülik mára meghaladja a 10 milliót. A mikro-finasz alapítói középtávon 100 milliós haszonra számítanak.

Jelenlegi tendenciák és kritikus visszapillantás

Eleinte a mikro-hitelezés egy civil kezdeményezésként indult útjára, lokális alapokra épült, majd a kölcsönök növekedésével nemzetközi szintűre nőtte ki magát.

A 1990-es évek végére a nyugati civil és nemzetközi szervezetek fejlesztési támogatásaikban erre a rendszerre alapoztak, sokszor nem éppen önzetlenül. Ez az új irányvonal persze elősegítheti az újabb nyugati befektetők bevonását, az erők egyesítését, de a kezdeti célkitűzéseiről való lemondáshoz is hozzájárulhat.

Az idő múlásával azonban arra is rá kellett jönni, hogy a mikro-hitelezés nem valamiféle csodaszer a szegénységre. Negyven év elteltével a szegények még szegényebbek és a gazdagok még gazdagabbak lettek.

A rendszer napjainkra elérte határait, már azzal is, hogy a mikro-hitelezők mára nem olyan biztos hitelezők, mint ahogy azt néhány befektető korábban elképzelte, ez pedig oda vezetett, hogy a finanszírozók egyre erélyesebb módon próbálják hiteleiket beszedni.

Az alábbi intézetek foglalkoznak mikro-hitelekkel:

Manapság a mikro-finanszírozás egyre jobban hasonlít, mind működésében, mind pedig metodológiájában a klasszikus pénzintézetekhez.

A mikro-megtakarítás egy fajta betéti szolgáltatás, amely lehetővé teszi az egyének részére, hogy kis összegű megtakarításaikat később használhassák fel (nyugdíj, nem várt helyzetek, balesetek, vészhelyzetek, tandíj...).

Mikro-biztosítás, egy olyan rendszer, amely magánszemélyek, cégek vagy szervezetek részére lehetővé teszi, hogy megosszák a kockázatvállalásaikat.

A szegények bankja egy olyan pénzintézet, amely mikrohitelekkel segíti a vállalkozások elindítását, ezáltal az emberek lehetőséget kapnak a szegénység és az uzsorások szorításából való kikerülésre. A vállalkozásindítási célú mikro-hitelek jellemzően milliós összegek és a tanácsadást is magába foglalja. Banglades – ahonnan az ötlet származik – rendkívül elmaradott ország. Ott már néhány száz dolláros beruházással is hosszú távon biztosítható egy vállalkozás sikere. Nálunk erre a legoptimistább ember is maximum 50%-os esélyt mondana.

A probléma az, hogy mint azt már fentebb láttuk, a szegények bankja egyre inkább gazdasági alapon működik, annak minden előnyével és hátrányával.

Sikerének köszönhetően az ilyen jellegű bankoknak egyre komolyabb finanszírozási gondjai támadnak. Az adományozók és a kamat nélküli hitelezők száma nem növekszik arányosan a hitelt felvevők számával, így csak a klasszikus pénzügyi forrásokkal tudja újrafinanszírozni és fenntartani a pénzáramlatokat.

Az első évtizedekben úgy látszott, hogy a kisebb mértékben kölcsönzők –főleg takarékoskodó család anyák –, igen megbízhatók és így a kockázatok rendkívül alacsonyak. A sikerek viszont, mint a klasszikus bankok esetében, a fenntartható fejlődés helyett inkább a növekedés felé terelték a szegények bankjait. Ugyanakkor nem csak, hogy egyre többen keresik fel ezeket a hitelintézeteket, de egyre kevesebb a megfontoltan költekező egyén, és ez hosszú távon igen csak ellehetetleníti az ilyen nemű pénzintézetek megfelelő működését.

A legnagyobb probléma abban látszik, hogy két különböző finanszírozási módszerről van szó. Az egyik esetben egy szociális jellegűről van szó, amit kölcsönökkel lehetetlenség megoldani, ugyanis a kölcsön mindössze elhalasztja a vészhelyzetet,a másik esetben pedig gazdaságfejlesztésről beszélünk, melyben a pénzük vásárlóerejének megtartását igénylő befektetők egy szabad és liberális gazdasági környezetben tevékenykedhetnek.

Turizmus

Olyan személyek tevékenységeit foglalja magába, akik saját szokásos környezetükből más helyre utaznak, ahol folyamatosan nem töltenek el egy évnél hosszabb időt pihenési, üzleti illetve egyéb célokból, és gazdasági tevékenységet sem folytatnak.

A turizmus számos nemzetgazdasági ág teljesítményéhez járul hozzá különböző mértékben. A legjellemzőbb, legszorosabb kapcsolatban a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás nemzetgazdasági ággal (GDP) van. A „szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás gazdasági ágazat” a nemzetgazdasági ágazat bruttó hozzáadott értéke.

Látogató

Minden olyan személy, aki idegenforgalmi célból a lakhelyétől különböző helyre (országba) utazik.

Kereskedelmi szálláshely

Minden, engedélyben feljogosított, erre a célra épített vagy átalakított és használt létesítmény (szálloda, panzió, turistaszállás, ifjúsági szálló, üdülőház, kemping). A törvény meghatározása szerint: „a kereskedelmi szálláshely az erre a célra épített vagy átalakított és használt létesítmény, ha a hasznosított szobák száma az ötöt, az ágyak száma a tízet, kempingek esetében a hasznosított területegységek száma az ötöt meghaladja, továbbá a létesítmény megfelel a 2. számú mellékletben meghatározott követelményeknek, és üzletszerűen, egész éven át vagy idényjelleggel, folyamatos napi üzemeltetéssel, megszakítás nélkül szállásszolgáltatást nyújt.” És amely üzletszerűen, egész éven át vagy idényjelleggel, folyamatos napi üzemeltetéssel, megszakítás nélkül szállásszolgáltatást biztosít.

A 110/1997. (VI. 25.) Korm. rendelet, illetve az ezt módosító 150/2003. (IX. 22.) Korm. Rendelet értelmében a magánszemély lakásának vagy üdülőjének, valamint a gazdálkodó szervezet lakásának, illetve azok egy részének és a hozzájuk tartozó helyiségeknek és területeknek idegenforgalmi célú üzletszerű hasznosítása a vendég részére. Azaz „a magánszemély lakásának vagy üdülőjének, valamint a gazdálkodó szervezet lakásának, illetve azok egy részének és a hozzájuk tartozó helyiségeknek és területeknek idegenforgalmi célú üzletszerű hasznosítása a vendég részére. A rendelet alkalmazása szempontjából üdülő az az egyedi lakó- vagy üdülőegység, amely család(ok) elszállásolására alkalmas, és a külön jogszabályban foglaltak szerint osztályba sorolható (minősíthető)”. A lakás vagy üdülő idegenforgalmi célú, üzletszerű hasznosítása a fizetővendéglátás, valamint a falusi szállásadás.

Fizetővendéglátás a városban, a kiemelt gyógyhelyen, a kiemelt üdülőhelyen, a gyógy-, vagy üdülőhelyen folytatott szállásadói tevékenység.

A XX. század eleje

Luxus turizmus főleg kiemelt üdülőhelyekre, Riviéra, Svájc, az első világ háború után kultúr-turizmus Bécs, Berlin, Párizs, Róma, stb…

Az 1930-as évektől az általános éves szabadság bevezetése, majd ennek következtében a tömegturizmus jelenség megjelenése főként a tengerpartok irányába.

1950-től a 40 órás munkahetet általános érvénnyel bevezetik, kezdetben évi 2 hét fizetett szabadsággal, majd három és végül négy hetes időintervallummal. Elképzelhető, hogy ez idővel heti 35 órás munkahétre és hét hetes szabadságra módosul.

1962: Átfogó területfejlesztési koncepciók indítása Franciaországban az elmaradott régiók fejlesztése érdekében. DATAR (Direction de l’Aménagement du Territoire et á l’Action Régionale - Területfejlesztési és regionális akcióprogram igazgatósága).

A nagy fejlesztési periódusok elindítása Franciaországban majd szerte Európában.

1963: A Grande Motte akkortájt még egy gyönyörű és sértetlen síkság a Földközi tenger és a Pic St. Louis hegycsúcs között (ma Nemzeti Parkká nyilvánítnák). Nagy urbanisztikai és területfejlesztési terv indítása (Jean BALLADUR és Georges CANDILLIS)

1967: A tengeri vitorlás kikötők építése.

1973: Nem ritka eset, hogy úgy fejlesztenek egy 700 lakosú települést, hogy az turisztikai szezonban 20000 turistát legyen képes befogadni, de meg kell jegyezni, hogy jó eséllyel megbomlik ez által mind a társadalmi, mind pedig ökológiai egyensúly.

1980 után: megkérdőjeleződik a tömegturizmus, és egy igényesebb turizmusfejlesztési koncepció alakul ki, mely különféle turisztikai kínálatokra szakosodik.

Az Európai Közösség figyelme a nyolcvanas évek második felétől kezdődően fordult a vidéki területek felé, a túltermelési válsággal küzdő mezőgazdaság, és a három új mediterrán tagállam problémáinak következtében.

A maastrichti egyezménybe a ’társadalmi gazdasági kohézió’ elve, a hegyvidéki üdülőhelyek telítődésével, csak a vidéket látta alkalmasnak a növekvő számú turistasereg befogadására.

Az Európa Tanács a rural turizmusról meglehetősen romantikus és filozofikus színezetű felfogást közvetített. A rural turizmus “három alapvető elemének” a “hely”-et, az “emberek”-et és a “termék”-et jelölte meg és ehhez az alábbi indoklást fűzte:

Főbb célok:

Az Európai Bizottság 1988-as dokumentumában “The Future of Rural Society” (A vidéki társadalom jövője), kritikusabban fogalmaz, és gyakorlatiasabb módon közelít. A rural turizmus egy tágan értelmezhető fogalom, melybe nemcsak a farmon történő üdülés, hanem sok egyéb vidéken folytatott turisztikai tevékenység is beletartozik. Gyakran, mint ígéretes lehetőséget említik a vidéki társadalom jövője szempontjából. A tagállamok érdekeltsége e turisztikai forma fejlesztésében három okra vezethető vissza:

A Bizottság által kijelölt fő cselekvési területek között a szolgáltatások javítása, a komplex turisztikai csomagok és kínálat kialakítása, az infrastruktúra és a szakmai felkészültség javítása szerepel.

Az európai közösségben a szélesen értelmezett rural turizmus hátterében azok a vidékfejlesztési erőfeszítések és az agrárstruktúra modernizálását szolgáló intézkedések állnak, melyek a gazdálkodók tevékenységének diverzifikálását, a több lábon állását célozzák.

A perugiai konferencia meghatározott turisztikai definíciókat és kategóriákra való felosztást, melyeket az OECG és az UNESCO is elismert.

Az OECD szerint a turizmus történelmileg városi fogalomnak tekinthető; a turisták többsége is városban él. A turizmusnak urbanizáló hatása is lehet a vidéki területekre.

A globális piacok hatása, a kommunikáció és telekommunikáció fejlődése megváltoztatta a piaci feltételeket. A tömegturizmus a nem a közösséghez tartozók egyre növekvő ellenőrzéséhez vezet a földhasználattal és a természeti erőforrások fejlesztésével kapcsolatban.

A falusi vendéglátáson a család házában és annak segítségével igénybe vett szolgáltatások összességét értjük: szállás, étkezés, részvétel a család munkájában és szórakozásában.

Falusi szállásadásnak minősül a fizetővendéglátásnál nem említett községben és a már kialakult tanyás térségben folytatott magánszállásadói tevékenység.

A nemzetközi irodalomban több elnevezés (rural-, agri-, agro-, farm-, zöld-, lágy turizmus) olvasható a vidéki környezetben, helyben lakó családok erőforrásaira alapozott turizmus kínálattal kapcsolatban. A valóság pedig a fenti elnevezéseknél is változatosabb és sokszínűbb. Az a turista, aki ezt a kínálatot választja, bepillantást nyerhet a portugál, olasz vagy angol nemesi udvarházak elegáns világába, vagy megízlelheti a paraszti munkát az osztrák, német gazdálkodók vendégszerető házaiban, “a parasztudvaron”. Európában olyan kínálat is létezik, mely csak étkezést ajánl a gazda (előírás szerint) saját készítésű termékeiből, ezzel is segítve a mezőgazdasági termékek értékesítését, Hollandiában pedig a farmon létesített kempingek váltak népszerűvé. Franciaországban a Gites de France nevű társadalmi szervezet több mint negyvenéves tapasztalat birtokában ajánl programot minden korosztály részére az ország bármelyik sarkában. Mindezt az egész országot átfogó területi és helyi hálózatrendszer révén biztosítja, mely központilag szervezett számítógépes helyfoglalással, minősítési rendszerrel, szaktanácsadással garantálja a vidéki üdülés minőségét.

A falu komplex kínálatának, épített és természeti környezetének, látványosságainak, szolgáltatásainak, megjelenítését élményszerű, pihentető helyi programokat és környezetismeretet ajánl.

Magyar szerzők az esetek többségében a külföldi változatos terminológiát - anélkül, hogy különösebb tartalmi magyarázatot fűztek volna a fogalomhoz – falusi turizmusként fordították magyarra, vagy a német, osztrák “Urlaub am Bauernhof” magyarításából az “Üdülés a parasztudvaron” meghatározást adták.

A falusi turizmus alapfeltételei

Az OECD szemléletében tehát elsősorban megőrző jellegű, tartalmi meghatározásában a mezőgazdaság kisebb részt képvisel, a hangsúly alapvetően a vidék természeti, kulturális értékeire helyeződik.

A rural turizmus olyan belső erőforrásokra alapozott turisztikai tevékenység, mely a humán és a természeti környezet összhangjára épül.

Agroturizmus elnevezéssel különböztetjük meg a falusi turizmus speciális kínálatú részét, amelynek fő sajátossága az, hogy agrártevékenységhez, farmgazdasághoz és más formában történő gazdálkodáshoz közvetlenül kötődik, céljai között van a helyi agrártermékek megismertetése és értékesítése. Ez lehet részbeni, vagy teljes vendéglátás egy működő agrárgazdaságban, vagy egy bemutató és oktató farmon ahol a vendég is elkészítheti a terméket, s azt vásárolja meg.

Sajátossága az, hogy agrártevékenységhez, farmgazdasághoz és más formában történő gazdálkodáshoz közvetlenül kötődik.

Céljai között van a helyi agrártermékek megismertetése és értékesítése. vendégeknek saját előállítású termékeket értékesít, helyi programokat és szolgáltatásokat kínál.

Az állatsimogató farmok vagy a turizmusra átállt nemesi udvarházak a nagyvárosok közelében (Franciaország, Portugália, Olaszország, Nagy-Britannia) erre jó példával szolgálnak.

Az üdüléssel kapcsolatban legfőbb követelmény a békét, a csendet, a pihenést biztosító vidéki környezetet.

Az agroturizmusra jellemzők a kis gazdaságok, érdekes, változatos tájkép, a piacokhoz való közelség, a megkésett migráció révén fennmaradó hagyományos város-vidék kapcsolatok, a farmokra jellemző tulajdonosi gazdálkodó jelleg és a hagyományos beavatkozó, támogató jellegű helyi önkormányzatok és a szövetkezeti mozgalmak. A mezőgazdaságnak fontos szerepe van agroturizmusban, de ez csak egy jellemző a sok közül, ennek fontossága a helyi, regionális és a nemzeti körülményektől függ. Jansen Verbeke szerint: A farm turizmus azokra a turisztikai formákra utal, amelyek közvetlenül a farmmal kapcsolatosak, a farmon tölthető szállás, étkezés, szórakozás vagy a farmra történő egynapos kirándulás formájában.

Mindhárom fenn leírt esetben, de legfőképpen a falusi turizmus esetében a kistérségeknek egyéni jelleget célszerű kialakítani, egyedi és élményszerű elemekkel, megbízható és az unió polgárainak elvárásainak megfelelő szolgáltatásokkal. Szem előtt kell tartani, hogy a turista egészséges, gondozott, szép tájra és épített környezetre, vendégszerető lakosságra, figyelmes vendéglátókra és professzionális marketingre tart igényt.

Ha mindezt biztosítani tudjuk, és képesek leszünk meggyőzni vendégeinket, hogy válasszák a házias vendégfogadást kikapcsolódásuk gyanánt (egészséges, tiszta biotermékek, tájtermékek, sajtok, aszalványok, lekvárok, baromfitermékek és így tovább), akkor hosszú távra is biztos, fizető vevőket találhatunk házi termékeinknek.

Az Európai Unió egyik nagy vívmánya az áruk szabad forgalma, mely lehetőséget biztosít különleges termékek egyenesen, közvetítő nélküli forgalmazására, a fogyasztóhoz való eljuttatására.

Napjainkban egyre jelentősebb a biotermékek, bor, olíva-olaj, zöldség, tojás, és így tovább, direkt értékesítése a termelőtől a fogyasztóhoz. Ez az új kereskedelmi csatorna biztosítja a fogyasztók részére a megkívánt minőséget és a termelőnek termékei optimális értékesítési lehetőségeit. De ehhez különleges és egyben magas minőségű termékekre van szükség.

Láthatjuk tehát, hogy a falusi és agroturizmus nem csak egy kitörési pont a fenntartható fejlődés által kínált lehetőségek közül, hanem egy fontos tényező is egyben a mezőgazdaság jövedelem-növelő felújulásában.

Az alábbi két ábra a falusi és agroturizmus alapelvét, és azoknak egy elképzelhető szervezési formáját mutatja be.

Nehéz pontosan meghatározni a kulturális turizmust, mert a fogalom nem egyértelmű. Bár a turizmus fogalmának pontos meghatározása, formális, nemzetközi, de a kultúráé nem!

Az idegenforgalmat jól határozza meg a World Tourism Organization. A kultúra fogalmát a változó időre, a térre, és így tovább le lehet bontani a végtelenségig! Például beszélünk örökségről, amely utal az épületekre, és a szellemi örökségre, de a kultúra lehet a történelem, vagy éppen egy helyi gyakorlat... amely magában foglalja az összes emberi tevékenységet. De lehet "tudományos és technikai kultúra" a képzőművészet, vagy éppen zene, tehát nem monopólium hanem színes képviselőitől is függő.

Claude Origet du Cluzeau szerint, « A kulturális turizmus legalább egy egyéjszakás utazás, kirándulás, melynek fő motivációja, hogy szélesítse a személy látókörét, a tudás és az érzelmek felfedezése révén erősítse belső kultúráját és ezen keresztül humán fejlődését. »

Tágabb értelemben azt mondhatjuk, hogy a turizmusnak ez egy formája, amely magába foglal kulturális szekvenciákat is. A kulturális turizmus és a kulturális gyakorlat megköveteli, hogy a helyi, és ha létezik a világkultúra, kiemelten bemutatásra kerüljön.

Kritikus lépések és ajánlások

Két fenntartható turisztikai menedzsment rendszer a meghatározó a Dél amerikai „El Programa para la Certificación Turística del Instituto Costarricense de Turismo (CST), es una excelente herramineta para promover el desarrollo sostenible del país” és az Európai turistaszállás-szolgáltatásra vonatkozó közösségi ökocímke.

Turistaszállás-szolgáltatásra vonatkozó közösségi ökocímke lényege

A kritériumok célja

E kritériumok célja az, hogy a turistaszállás-szolgáltatás életciklusának három fő fázisát (beszerzés, szolgáltatásnyújtás, hulladéktermelés) tekintve korlátozzák a fő környezeti hatásokat. A célok közé tartozik:

Általános követelmények:

Az ökocímke igényléséhez a kérelmezőnek meg kell felelnie a közösségi, nemzeti és helyi jogi követelményeknek.

Biztosítani kell az alábbiakat:

Minőségi kritériumok:

Bioélelmiszer: Legalább két fogás vagy – a reggelit is beleértve – a teljes ételsor fő hozzávalói biogazdálkodásból származnak a 834/2007/EK rendelet értelmében, és előállításuk az ISO I. típusba tartozó öko-címke szerint történt.

Értékelés és ellenőrzés: a kérelmezőnek nyilatkozatot kell benyújtania arról, hogy megfelel e kritériumnak, és mellékelnie kell a megfelelő igazolásokat.

Beltéri levegő minősége: A turistaszállásnak optimális beltéri levegőminőséget kell biztosítania:

A fentieket figyelembe vevő indikátor szerkezet kialakításakor az alábbi három „pillért” célszerű figyelembe venni:

A konkrét településen alkalmazott végleges indikátor lista kialakításának lépései a következők:

A programozás tervezésnek az EU gyakorlat négy szintjét különíti el, amelyek közül a legalsó szint (az „input”ok) képezi a magasabb szintek alapját. Az egyes programok megvalósításának vizsgálatára és a célok elérésének igazolására a tervezési szintekhez megfelelő indikátorok kapcsolódnak, amelyeket összességében programindikátoroknak neveznek.

Horizontális környezetvédelmi fejlesztések "eredmény indikátorok"

Ezeknek a mutatóknak a használata oly módon bővíti a környezeti teljesítményről szóló jelentéseket, hogy a nyers adatokat a célközönség számára könnyen érthető információkká alakítja át. A környezeti teljesítménymutatók sokféle környezeti adatokat összesítenek korlátozott számú alapvető információsorozat formájában.

A környezeti mutatók rendszereinek alapelvei a következők:

A környezeti teljesítménymutatók kategóriái

Irányítási teljesítménymutatók (ITM-ek): Ezek a mutatók elsősorban a vezetésnek azokra a tevékenységeire vonatkoznak, amelyek célja a környezetgazdálkodás sikeréhez szükséges infrastruktúra biztosítása, s kiterjedhetnek többek között környezetvédelmi programokra, célkitűzésekre és célokra, képzésre, ösztönzési rendszerekre, az ellenőrzések gyakoriságára, a helyszíni ellenőrzésekre, az igazgatásra és a közösségi kapcsolatokra. Ezek a mutatók elsősorban belső ellenőrzési és információs mértékegységekként szolgálnak, de önmagukban nem nyújtanak elegendő információt ahhoz, hogy a szervezeti környezeti teljesítményéről pontos képet lehessen alkotni.

Környezeti állapotmutatók (KÁM-ek): Ezek a mutatók tájékoztatnak a szervezetet körülvevő környezet minőségéről, illetve a környezet helyi, regionális vagy globális állapotáról. Ilyen lehet például egy közeli tó vízminősége, a regionális levegőminőség, az üvegházhatást okozó gázok koncentrációja vagy bizonyos szennyező anyagok koncentrációja a talajban. Annak ellenére, hogy ezek a mutatók meglehetősen szerteágazók lehetnek, felhasználhatók arra, hogy a szervezet a jelentős környezeti hatásokhoz kapcsolódó környezeti szempontok kezelésére összpontosítsa a figyelmét.

A környezeti közeg (levegő, víz, föld) állapota, és az ebből fakadó problémák gyakran többféle befolyástól függenek. Példaként említhetők a különböző szervezetek, a magánháztartások vagy a közlekedés által keletkező kibocsátások. A környezeti közeg állapotára vonatkozó adatokat gyakran kormányzati intézmények mérik és rögzítik. Ezeket az adatokat a legfontosabb környezeti problémákhoz kapcsolódó meghatározott környezeti mutatórendszerek kidolgozásához használják. A környezetvédelmi politikai célokkal kapcsolatban a nyilvános környezeti mutatókat a szervezetek iránymutatásként használhatják fel a saját mutatóik és célkitűzéseik meghatározásánál alkalmazott prioritások megállapításánál.

A környezeti mutatóknak ez a három kategóriája széles körben elfogadottá vált, és a szervezeteknek ezeket a mutatókat kell ötvözniük annak igazolására, hogy:

Amikor valamely szervezet egy adott környezeti szemponthoz környezeti teljesítménymutatókat választ, az alábbi kérdéseket kell feltennie saját magának:

A kiválasztott környezeti mutatóknak meg kell felelniük a környezetvédelmi politika legfontosabb céljainak:

A mutatóknak pontos értékelést kell nyújtaniuk a szervezet teljesítményéről

A mutatóknak a környezeti teljesítményt a lehető legpontosabban kell tükrözniük, és kiegyensúlyozottan kell megjeleníteniük a környezeti szempontokat és hatásokat.

A környezeti hatások abszolút értékén túl a mértékegységek a termék- vagy szolgáltatási egységekre, forgalomra, bruttó árbevételre vagy bruttó hozzáadott értékre („környezeti hatékonysági mutatók”) vetített környezeti hatásokat, illetve az egy polgárra vetített környezeti hatásokat is megjeleníthetnek.

Példák:

Sokszor célravezető a környezeti teljesítménymutatók grafikonok formájában történő megjelenítésére.

Sok esetben hasznos, ha az előző évi adatokon kívül a többéves tendenciákat is bemutatjuk.

Ha a szervezetek által jelentett irányítási mutatók között szerepelnek olyan mutatók is, mint a szakképzés, jó, ha tudjuk, hogy a teljes szakképzésből mekkora részt szentelnek a környezeti tárgyköröknek, illetve, hogy mekkora a környezettel kapcsolatos ellenőrzés aránya. Ez lehetővé teszi, hogy a szervezet pontosabban fel tudja becsülni környezetgazdálkodási költségeit.

A fentieket egy konkrét példával illusztráljuk.

Gelej önkormányzata a kötelező környezetvédelmi programon túl egy olyan programot dolgozott ki, mely alapul szolgálhat egy Lokális Agenda 21 bevezetésére. Ennek megfelelően olyan indikátor rendszert kellett kidolgozni, mely egyrészt megfelel a környezetvédelmi program elvárásainak, másrészt érthetővé válik a geleji polgárok számára, ez oda vezetett, hogy többek között az alábbi egységrendszert is ki kellett dolgozni.